mia

szerelmed

2012-02-14T10:40:00.000+01:00

én szeretem a kutyákat. ez köztudott. (és nem, nem úgy szeretem a kutyákat, ahogy elég sokan találnak a blogra, you make me sick.) a kutya hűséges, imádni való, kedves, vicces, az esetek többségégen intelligens és emocionális lény, megnevettet, megvigasztal, endorfint termel a létezésével, azzal, hogy simogatod a kis bundáját, ahogy odafúrja a kis orrát a nyakadba, ahogy elalszik az öledben, szereted, védelmezed, sírsz, ha neki fáj valami, és ő is együtt érez veled, amikor rosszkedvű vagy. a kutya hűséges, a kutya tud feltétel nélkül szeretni.

de amikor két olyan (egymástól független) hirdetésbe is futok (targetált spamek, helló!), amiben azt írják, hogy ajándékozd meg szerelmedet valentin-nap alkalmából, illetve készíttess közös fotót szerelmeddel, és mindkét esetben kiderül, hogy szerelmed alatt a kutyádat értik, akkor azért elmorzsolok egy hátezhülyebazmeg-et.

this is how we do it

2012-02-14T10:07:00.002+01:00

magassarkúkról, harisnyakötőkről, szex közbeni harapásokról, gyereksírásról-hasfájásról, tisztába tevésről, munkáról, hozzá nem értő kollégákról, politikáról, pénzről, anyósokról, válásról, milánóról és itthonról, röviden: csak a szokásosról beszélgettünk azon a szombati estén, öten, csajok, mert szkini hazalátogatott egy pár napra, és ilyenkor régi és jelenlegi kollégákkal összeülünk egy kis ünneplésre (értsd: masszív ivás, nevetgélve nosztalgiázás és esetenként tánc), mire moze és a többi pasi megérkezett, már túl voltunk a csajos témákon, jöttek a zöldalmás vodka szódák, és mivel rá lehetett ott még gyújtani, hát, bevallom, én is rágyújtottam, ritkán dohányzás a legjobb dohányzás, gyerekek, nekem tényleg nem hiányzik (csak ha egy adott filmben olyan élvezettel szívják előttem a cigiket egymás után), de iszogatás-beszélgetéshez nagyon jó (kivéve josh-sal, ő nem dohányzik, így a vele való iszogatások közben eszembe nem jutna rágyújtani), és az egész este olyan jó volt, valahol nagyon irigylem szkinit, oké, nem a válásért ilyen fiatalon, meg az itthon itt hagyásáért, de olaszországba költözni és ott élni, az azért nem rossz, a tangó órákról ne is beszéljünk, és amikor moze pár óra után udvariasan elköszönt (értsd: ment a barátnőjéhez), és a lányok is kíváncsiak voltak joshra, és három pasi kollégám is azt szajkózta, hogy hívjam már le, kezembe vettem a telefont, és mi van rajtad?, ő pedig már tudta, hogy miért kérdezem (nem, nem valami szextelefon-játék miatt), és húsz perc múlva már ott is volt, és be is rángattam táncolni egy idétlen számra, és benszon (exkolléga) is összehaverkodott újpasival, ami nagy szó, mert moze-párti, és mert ő mindig is mondta, hogy tetszem joshnak, én pedig nevetve próbáltam túlkiabálni a zenét, és úgy mondtam neki, hogy örülök, hogy te már akkor tudtad, amikor még nem is ismertem, sherlock.

és persze mikor vennék fel magassarkút, ha nem a legnagyobb hóban, ez ugyanis a múlt hét szombat volt, és hogyismondjam, nem volt túl meleg, ahogy hajnalban ott botladoztunk a bokáig érő hóban josh-sal, de azért jó volt, az a lényeg.

i don't wanna know

2012-02-11T20:34:00.001+01:00

igen, ez biztos az a doboz, látom, neked is van benne cuccod.
?
hát, itt van például malacka.
mármint az én malackám? - kérdezem gyanakodva, hiszen a hat éve marie-tól kapott plüss disneyfigurám nélkül szinte soha nem megyek sehová, és biztosan tudom, hogy nem lehet a raktárban, hiszen vele alszom minden éjjel a költözés óta is. azt hozzá kell tennem, hogy egy körülbelül 25 centis állatról beszélünk.
persze - mondja teljes meggyőződéssel, és a zseblámpa fénycsóvájába mártja a miniatűr plüssállatot, amit valószínűleg marie egyik doboza rejtett, és van vagy 6 centi magas. én pedig magam is meglepődöm a hangon, ami elhagyja a torkomat, ott, a sötét, hideg raktárban, amivel régen közös terveink voltak, szinte visítva nevetek, de a hasam is fáj már, és a könnyem is kicsordul, és ő is nevet, olyan édesen-megilletődve, ahogy szokása, és legszívesebben megölelném, de nem teszem, nem tehetem, és tudom, hogy félreérthető lenne, de hát rettenetesen szeretem még mindig, csak már nem úgy.
jól van na, csak nagyon hasonlított rá így hirtelen. - mondja, és cipeli a porszívót, én pedig hozom a rongyot, hogy letöröljem róla a port. aztán megeszünk még két zacskó sós pufit, nevetgélve nézzük az unokahúgomat marie karjában, még beszélgetünk picit, aztán sunny-val segítünk levinni neki a még nyárról ottmaradt cuccait, a növényeket, amiket apukájától kaptunk évekkel ezelőtt, az állólámpát és a porszívót.

a kocsiba pakolva látom a plüssröfi törölközőjét a hátsó ülésen, szoktad vinni valahova?, kérdezem, ő pedig zavarba jön (vagy csak én képzelem), csak néha nagyobb sétákra viszem kocsival, és próbálom nem érezni azt a kellemetlen szorítást a mellkasomban, hogy az én kutyám az exem új barátnőjénél tölt napokat, vagy éjszakákat, hogy az ölében alszik el, úgyhogy nem is kérdezek többet, csak elköszönök, és eszembe jut, ahogy áll az apró malackával a kezében, és nevetnem kell megint.

gesture

2012-02-11T20:06:00.000+01:00

az egész napom egy rettenet volt, és épp írtam neki, hogy most van elegem, most nem bírom már, és azt nem írtam, de jött a régi jól ismert szorító érzés a torkomban, és a tenyerembe kellett temetnem az arcom, hogy ne bukjanak ki a könnyek. pedig csak egy túlfeszített hétről volt szó, határidőkkel, mások miatt kapkodásokkal, egyes emberek stílusa miatti kiborulással, és akkor fogtam magam, nagy levegőt vettem, és dolgoztam tovább. egy pár perccel később hívott fel, és azt kérdezte, a helyemen vagyok-e, én pedig mit sem sejtve válaszoltam, hogy persze. akkor nézz ki az ablakon, mondta, én pedig lenéztem a magasból, és ott állt ő, pici kis legófigura méretűen, mellette a név, ahogy hívjuk egymást, hatalmas betűkkel, beletaposva a hóba, és miközben beszélt, mellé taposott egy szívet is. én pedig nem tudtam abbahagyni a nevetést, (mármint nem kinevettem, akkora paraszt azért én sem vagyok, csak) annyira meglepődtem és meghatódtam és örültem, és olyan édes volt, ahogy ott állt, nem törődve azzal, hogy mások látják, vagy hülyének nézik, így én sem törődtem azzal, hogy a kollégáim rajtam viccelődnek, egyszerűen csak le voltam nyűgözve.

mert ilyet még soha nem csinált értem/nekem/miattam senki. és mert emlékezett.

romance

2012-02-10T17:06:00.000+01:00

és megcsinálta. nem hiszem el.

(igen, ez csak egy részlete.)

dignity and pride

2012-02-09T11:05:00.003+01:00

ez a 2401. bejegyzésem ezen a blogon. a 2500.-nál majd ünnepelünk valahogy, jó? mondjuk egy jihá! felkiáltással.

de mivel mindig a kapcsolatok/exek/újak/megcsalás témakörben tudok a legtöbbet elmélkedni, folytatnom kell a tegnapi gondolatmenetemet. már csak azért is, mert sway kommentje eszembe juttatta a másik kedvenc témakörömet: az exek, akiknek nincs büszkeségük címűt. sosem értettem, és hangsúlyoznám a sosem szót, hogy azoknak a lányoknak/nőknek mi a bajuk, akik a szakítás után még nyomulnak az exükre.

mondok egy példát:

amikor abéval összejöttem, nemrég szállt ki az azelőtti kapcsolatából, amiben két évet töltött. a lánnyal előtte is barátok voltak, így természetes volt számukra, hogy utána is azok lesznek. az én akkori elmés pasim viszont elfelejtette, hogy ő hagyta el a lányt, megbántotta, megalázta, feldühítette, így nem számolt azzal a női logikával, miszerint a lány nem azért akart továbbra is a baráti kör szerves része maradni, mert már nem érez iránta ő sem semmit, hanem éppen ellenkezőleg: azért járt el velünk sörözni, bulizni, hogy megkeseríthesse a kapcsolatunkat, hogy szemmel tarthasson minket. nekem már az elején gyanús volt a nagy haverkodás a csaj részéről, de akkor vált egyértelművé, hogy baszki, ez a csaj tényleg bántani akar, amikor előhozott közös sztorikat, hogy emlékszel, amikor elmentünk kirándulni, és kidőlt az a fa? (jó, nem emlékszem, hogy mivel jött elő..) erre viszont emlékszem: amikor a trafóban vagy már nem is tudom hol voltunk egy buliban, és kimentem a mosdóba, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérhessen, és miközben mostam a kezem a pislákoló fényű kis helyiségben, közölte mosolyogva, hogy ja, majd az ágyra vigyázz, mert eléggé nyikorog. azt hiszem abbahagytam a kézmosást, mert egy pillanatig biztosan leesett az állam, de aztán gyorsan rámosolyogtam (azzal a tudd, hogy értsd mosollyal), hogy köszi, majd figyelek.

aztán ejtett el olyan mondatokat is, mint például, hogy a buksi morogni fog, de ne ijedj meg tőle, amúgy rendes kutya, nagyon jól lehet vele játszani. vagy volt, hogy felállított abéhoz, úgy, hogy kettesben voltunk, és leült az asztalhoz, hogy visszahoztam a kulcsot, meg a törölköződet, és két alsógatyát. itt történt az, hogy ránéztem abéra, akivel a kapcsolatunk legelejét, és épp a legrózsaszínfelhősebb, egymást felfedezni próbáló időszakát éltük (volna), hogy akkor vagy megy ez a picsa, vagy én megyek,de én nem jövök vissza többet.

a picsa ezután nem jött többé. néha még egy buliban belénk botlott, és voltak epés megjegyzései, de letudtuk. abé végre látta a saját szemével, hogy az exe nem százas, és túlmegy egy határon, de a lényeg nem is abé viselkedése, hanem a lányé:

mégis mennyire tartja magát az a nő, aki ilyen szánalmas (és egyébként szerintem undorító) módon próbál keresztbe tenni az exe új kapcsolatának? mármint oké, megbántották, fájt, meg megalázó volt a szakítás, meg gyanakodott, hogy már akkor is tetszettem a pasijának, amikor még ők együtt, de azért azt lássuk be, hogy nálam szarabbul nem járhatott, mert engem abé nem csak elhagyott egy szép, őszinte, lezáró beszélgetés után a kertben (igen, ezt is elmesélte a csaj, hogy így történt), hanem megcsalt, megalázott a közös baráti körünk előtt, nem vette fel a telefonját éjszakákon át, hagyta, hogy aggódjak érte, hazudott, hogy hol van, így a munkatársai előtt is leégettem magam, amikor odatelefonáltam, hogy a pasim nem veszi fel a telefont, ott van?, mert nem, nem volt ott, hiába hazudta azt, és ezek után telefonon közölte, hogy kéne egy kis szünet, és nem mondta el, mi van, nem magyarázott meg semmit, hova tűnt az a hatalmas szerelem, meg a nélküled meghalnék, csak kirakott az utcára, és csak azért mondta végül a szemembe, hogy vége, mert közöltem vele, hogy egy lezáráshoz talán ennyit megérdemelnék, és akkor egy véletlen elszólásból megtudtam másnap, hogy új csaja is van.

és mégis: én soha többé nem kerestem, ha ő véletlenül/reflexből rám írt, hívott a csaja helyett, kimérten-kedvesen közöltem, hogy ez az én számom, bocs, oké, aztán bőgtem egy napig, de ez most nem számít. szóval engem nem láttak többé, én a baráti kört is elkerültem évekig, nem azért, hogy szebbé tegyem az életüket, vagy abé bűntudatát csökkentsem azzal, hogy jól vagyok, hanem mert büszkeség is van a világon.

2012-02-08T20:29:00.000+01:00

nem szeretnék én lenni a következő double rainbow guy (mondjuk nincs is nálam hallucinogén anyag sem), de a hold ma este olyan gyönyörű, hogy úristen, de szép.

nos

2012-02-08T20:27:00.000+01:00

olyan valóságos álmom volt arról, hogy megcsaltam josh-t azzal a kollégámmal, akiért valamiért tényleg rajongok, mármint nem a szó szoros értelmében, de van valami abban a pasiban, szakmailag is, kisugárzásban is, de főleg arcszerkezetileg, és álmomban rádöbbentem, hogy de nekem igazából josh kell, és azon aggódtam, hogy hogyan intézzem el, hogy ne bukjak le, hogy arra ébredtem, hogy szorít a mellkasom, és konkrétan reggel egy ideig nem bírtam a szemébe nézni sem.

can't stop shaking

2012-02-08T18:13:00.001+01:00

tegnap pedig akármilyen rossz (vagy inkább hangulatingadozós) napom is volt, munka után a hastáncon újra feltöltődtem, sőt, az eddigi tizennégy órából ez volt messzemenően a legjobb (biztos a hideg miatt, de alig jöttek a csoportból), így olyan kis családiasan, vagy inkább baráti hangulatban telt az óra. az a zene.., öt nő egy teremben, tánclépések és váll izolált rázás, újabb csípőrázás a repertoárba (heloszia), padlón ülve térd rázogatás, körbetáncolva és egymás mozdulatait figyelve, új és újabb koreográfiával, és mindig rájövök, hogy én roppantul kedvelem a tanárunkat, az egész nő (jó, akkor lány: fiatalabb nálam egy-két évvel) egy pozitív kisugárzás, gyönyörű mozgással és testtel, és mindig mosolyogni támad kedvem, amikor rám néz, nem azért, mert ki akarnék kezdeni vele, vagy mert ő szokta mondani, hogy mosolyogjunk tánc közben, hanem mert ő ilyen. rád mosolyog, és te erőltetés nélkül viszonzod. jó ilyen emberek közelében lenni, főleg, ha közben még csípőt is rázhat az ember.

utóbbi éveim egyik legjobb döntése volt.

az a videó megvan (sok-sok évvel ezelőttről), amikor az amúgy idegesítően szar shakira paródia végén mondja a csaj, hogy i can't stop shakin'? sokat nevettem rajta anno. (most pedig shakira a példaképem. mármint bizonyos szempontból nagyon is.)

<p>&amp;amp;amp;lt;p&amp;amp;amp;gt;&amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;br&amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;&amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;br&amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;&amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;br&amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;&amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;br&amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;&amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;br&amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;&amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;br&amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;ebben &amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;br&amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;&amp;amp;amp;lt;/p&amp;amp;amp;gt;</p>

and you can't get out of it

2012-02-08T15:30:00.002+01:00

- és most írd be a neved meg a jelszót... mi az, hogy mianet? miért nem a nevedet írod be?
- mondjuk mert otthon ezzel a névvel csatlakozom, ahogy küldted anno a beállításokat.
- de átküldtem azt is, hogy mi a felhasználóneved. mármint a neved. érted: mia.
- az e-mailre gondolsz, amit végül nem küldtél át, gondolom. kösz, akkor hagyjuk a picsába az egészet. majd megoldom máshogy.
- nem kell megsértődni. na, csináljuk már.

ó, velem még nem beszélt így. jó, most már biztos vagyok benne, hogy nem menne vissza hozzá. de mégis, öt évig voltak együtt, öt évig... hm. biztos néha azért még hiányoznak egymásnak. engem szeret, ebben biztos vagyok, de azért még hiányzik neki néha. de ez normális. nem? mi boldogok vagyunk, ez a lényeg. és a miának is van pasija, szóval minden oké. és az, hogy segít neki a router beállításban? csak azt mutatja, milyen rendes. és, hogy itt nevetgélnek sokszor a közös kollégáink előtt? nagy ügy. ez is csak azt mutatja, hogy már vége, és barátként tekintenek egymásra. és egyébként a mia is tök rendes. mindig mosolyog rám, meg köszön. akkor is, ha együtt lát minket. szóval nem kell félnem tőle. az, hogy kedvelik a pasik? az meg épp azt mutatja, hogy nem illett a pasimhoz. mert az én pasim olyat érdemel, aki nem flörtölget mindenkivel. ennyi.

vagy valami ilyesmi futhat át az expasim új csajának az agyán (gondolom én, mert én persze mindig mindent olyan jól tudok), miközben egy pár méterrel arrébb ül a monitor előtt, és gépel. igen, elég groteszk helyzet, hogy ilyen közel ülünk a munkahelyen egymáshoz, és az is, hogy sokszor moze ide jön bandázni, de ugyanígy ott van az, amikor az utódommal susmutol nem messze tőlem, lássuk be, az sem a legegészségesebb élethelyzet. és mégis: nincs vele bajom. és ugyan nem látok az utódom fejébe, és sokkal normálisabb hozzáállású lánynak gondolom, mint magamat, azért ilyen gondolatok simán átfuthatnak az agyán. valahol irigylem is. elmondom, miért:

olyan lánynak tűnik, aki nem problémázik a múlton. nem képzeli el az aktuális szerelmét az előző kapcsolatában, nem kínozza magát olyan képekkel, hogy elképzeli, ahogy egymásra néztek, ahogy ígéreteket tettek egymásnak, ahogyan együtt rohantak kézen fogva a tenger fehér habos hullámai közé (kizárólag a naplementében, természetesen), hanem élvezi, és tudja, hogy a jelen számít. meg esetleg a jövő. és mindkettő az övé. én nem ilyen vagyok. sosem voltam ilyen. igen, valami mazochista hajlam ez, de nem élvezem, azt azért elárulhatom.

például annak idején megtaláltam abéék otthoni fotóalbumában az egyik exéről egy képet, mármint kettőjükről, amolyan családi albumban, és holott tudtam, hogy ő hagyta el, és, hogy évekkel azelőtt készült a kép, és, hogy engem szeret, azért például kifejezetten szarul tudott esni, hogy abé nővére (akivel egyébként szintén jóban voltam, és igazából imádtuk egymást) még tartotta a lánnyal a kapcsolatot, és olyan gondolat-képekkel marcangoltam magam, hogy elképzeltem azt a bulit, ahol az a közös kép készült, hogy milyen boldogok voltak együtt, és ettől fura gombóccá alakult a gyomrom, amit legszívesebben kirángattam volna a torkomon.

vagy ott volt moze exe, aki nagyon szemét módon szakított vele, és akkor moze nagyon szenvedett. hiába tudtam, hogy nagyon szeret, és nagyon boldog velem, és az a másik rég volt már, és már jelent semmit neki, mégis féltékeny voltam rá.

és akkor itt van például josh (valljuk be, az újpasi elnevezés sokkal jobb volt), aki hiába mondja, hogy életében nem szeretett még ennyire senkit (jó, most az nem számít, hogy ez igaz-e, elég, ha tényleg így érzi éppen), és ki is mutatja, és elkényeztet igazából, és nem ad okot féltékenységre, mégis sokszor azon találom magam, hogy a múltjából kiragadott személyeken jár az agyam, és ettől olyan fura gombóccá ugrik össze a gyomrom, hogy mindig rájövök: nekem valami bajom van.

pedig olyan még csak egyszer volt, hogy egy pasimnak valaki régi kellett (és tényleg nem voltunk jók együtt), maradjunk annyiban, hogy az új emberektől kell tartani, már, ha valakitől kell. márpedig nem akarok tartani senkitől, tulajdonképpen nem kéne, hogy mindenkire ráhúzzam az abé által elszenvedett bizalomtörést, szóval én épp ezen dolgozom. hogy ha egyszer úgy hozná a sors, hogy elmegy, hát menjen. ha úgy, hogy elviszik, hát vigyék. (ez tetszik nekem, ez egy jó mondás, akármilyen csúnyán is hangzik. - ez utóbbival vigasztalták josh-t az edzőtársai, amikor elpanaszolta nekik, hogy azért az nem igazán tetszik neki, hogy egy buli után 5 pasi jelöl be facebookon, mert nincs hozzászokva, hogy folyamatosan aggódnia kell.)

köszönöm.

signs

2012-02-03T10:25:00.001+01:00

nem szeretek :) jelet használni, mert szerintem olyan hülyén tud kinézni egy bejegyzésben, ezért szoktam néha odaírni, hogy szmájli, de most elgondolkodtam, hogy talán mégis használnom kéne ezeket az emocionális karakterjeleket, mert ha már molly is azt hiszi, hogy komolyan megviselt eston és demi szakítása, akkor már baj van. remélem azért legtöbben éreztétek az iróniát, mármint azt azért tényleg hozzá kell tennem, hogy dzsonit és vanesszát bírtam együtt, de az új elméletem úgyis az, hogy egy kapcsolat sem tart örökké (ezt úgyis tudjátok). szmájli.

és josh is viccelt, amikor megszorította a kezem, és azt mondta, hogy már csak mi maradtunk, mert tudja, mi a véleményem a kapcsolatok esélyeiről, illetve azért lássuk be: nem mi vagyunk az egyetlen pár, akik együtt vannak jelenleg a világban. például ott van az expasim és a nője is, ugye.

and mistletoe

2012-02-02T10:29:00.000+01:00

kedves gyerekek! ma hideg van.

reggel ezeket vettem magamra, mármint felülre:
egy melltartó (mondjuk igazi rétegnek ezt azért nem számolhatjuk)
egy piros, ujjatlan felső
egy piros-fehér csíkos, kivágott hosszú ujjú felső
egy fekete, bő nyakú mellény
egy szürke-fekete csíkos, félig angóra (értsd: nagyon meleg, puha) pulcsi
egy derékmelegítő izé
egy kötött fekete kardigán

erre jött a dublini sálam (nagyon meleg, nagyon hosszú, nagyon puha, mondjuk idegesítő szösz-szálak repülnek a szempilláimba néha, de ennyit kibírok a melegségéért cserébe), a télikabátom - ami nem olyan meleg, tekintve, hogy idén sem találtam meg álmaim kabátját, még a nagyon drága mangós piros és fehér szövetkabátokról is kiderült, hogy úgy nézek ki bennük, mint egy altábornagy, és úgy voltam vele, hogy jó, kihúztam eddig, úgysem lesz hideg, nem veszek meg egy ronda kabátot, csak, mert lehet, hogy hideg lesz -, és persze nem donaldkacsázva indultam munkába, azaz nem voltam pucér alul, csak a farmer+zoknik+bundás vagabond csizma kombóban nincs semmi különös (kevésbé hidegben is így jártam), ezért nem akartam említeni, de most már mindegy.

és van nekem finom, puha, bélelt kétujjas kesztyűm, de ma hiába volt rajtam, a kezem annyira átfagyott, hogy alig tudtam megfogni a mágneskártyámat a liftnél.

és mielőtt feltennétek magatokban a kérdést, hogy mégis mit tesz hozzá melegségben a ruhadarabokhoz a színük, közlöm, hogy semmit, csak hát, ha már leírtam a mai szerelésemet, fontosnak tartottam, hogy hiteles tájékoztatást adjak.

hello

2012-02-01T16:56:00.000+01:00

- de hát ne már.. johnny depp és vanessa paradis, heidi klum és seal is.. ~~ashtonról és demiről ne is beszéljünk.~~
- hát, igen, már csak mi maradtunk. - mondja, és megszorítja a kezem.

például ezzel. meg amikor a húgom szalagavatóján ül sunshine boy mellett, és az igazgatónő akkor már két perce vontatott köszöntő beszédét összegezve lefordítja neki, hogy she said hi.

szeretem, ha egy pasi meg tud nevettetni. illetve maradjunk annyiban, hogy olyan pasi nem is igazán érdekel, aki nem tud.

az meg, hogy az egyik szalagtűzött lány neve egy moze-zal közös régi poénunkat juttatja eszembe, az csak keserédes nosztalgia.

ends

2012-01-30T13:09:00.001+01:00

ott ült a kanapén, és eldöntötte, hogy nem fog sírni. és egy ideig tényleg nem sírt, sőt, még nevetett is, amikor zoit fürdették marie-val, és én felálltam a kis dobbantó-lépcső elemre a kád mellett, és operaénekesnőset játszottam, azaz hülyéskedtem, és komoly arcot vágva, gesztikulálva énekeltem az ave mariát, és aztán színészi alakításomat megkoronázva, hozzá léptem, és megsimogattam az arcát egy színpadias mozdulattal.

de végül, minél többet beszélgettünk arról, hogy ez a szeretlek, de már nem vagyok szerelmes beléd, az ilyen, ilyen kegyetlen, ilyen mocskosul fájdalmas, általában végérvényes mondat, és ha az ember már kimondja, akkor biztos, akkor erősen koncentrált a plafonra, és potyogni kezdtek a könnyei. a szívem megint kicsit megszakadt. megpusziltam a feje búbját, és mondogattam, hogy tudom, hogy nem hiszed most el, és tudom, hogy utálsz érte, de jobb lesz így, mert már régóta csak bánt téged, jobb lesz így, mert leszel még szerelmes másba, leszel még boldog mással, és sajnos ilyen korban a fiúk legtöbbször ilyenek (abba nem mentem bele, hogy sokan tíz évvel később is). nem szabad velük örökre tervezni. ő csak annyit mondott, a tizenkilenc éves, komoly arcával, hogy de ő ezt nem bírja, hogy senki nem becsüli azt, amit ő ad magából, hogy mindenki eldobja, senkinek nem kell.

az első mondatom az volt, hogy ilyet véletlenül se gondolj, azért, mert ilyen fiatalon két hosszabb kapcsolatból is a fiú lép ki, nem azt jelenti, hogy veled van a baj, de persze nem tudtam segíteni. hiába mondtam volna, hogy emlékszel, mennyire szépnem érezted magad a bálon? hogy csak úgy ragyogtál, sugárzott belőled az önbizalom, és attól imádott mindenki? hogy akkor épp tudtad, mennyire szép is vagy? és eszembe jutott, hogy mennyire sokszor hagyjuk, hogy mások szemében lássuk csak magunkat, hogy semminek érezzük magunkat a másik nélkül, hogy mindegy, mit mutat a tükör, azokon a napokon csak egy rakás szerencsétlenséget lássunk visszatükröződni, aki nem kellett eléggé, akinél van sokkal jobb, aki nem elég izgalmas, aki nem elég szép. és ahogy szeretnek minket, megszépülünk. igen, hajlamosak vagyunk arra, hogy az definiáljon minket, amit az a számunkra akkor legfontosabb valaki gondol rólunk. és nem mondom, hogy ezen könnyű változtatni, de annyira fáj, amikor olyan valakin látom ezt, akit szeretek..

és persze eszembe jutott menic is, amikor pár napja egyik percben még nevettünk, a másikban pedig csak kibuggyantak azok a könnyek, és a mondatok, amik elhagyták a száját, mélyen belecsimpaszkodtak a torkomba, és én is majdnem bőgtem. azért is, mert hasonló a helyzet náluk, mármint ahogy az ő pasija szakított vele, picit hasonlít az én szakításomra moze-zal, és látom a másik felét is, de voltam már ott is, ahol menic, és úgy szeretem őt is.

szóval elegem van már a szakításokból, mi lenne, ha leállna a folyamat?

to do

2012-01-30T11:15:00.000+01:00

hiába aludtunk végre sokat, miután josh elment konyhabútort összerakni a lakásába, a vasárnap délelőttöm (jó, kora délutánom) azzal kezdődött, hogy próbáltam anélkül forgatni a fejem, vagy bármilyen mozdulatot megtenni, hogy forogni kezdjen velem a szoba. pedig nem ittam. ez azért érdekes, (mármint nem az, hogy nem ittam) mert pár napja volt már ilyen, és akkor is a lakásban jött rám, viszont most nem akart elmúlni. utána masszív hányingerem támadt*, és hiába akartam takarítani, ahogy lehajoltam, majdnem előre estem, így úgy döntöttem, jöjjön, aminek jönnie kell, az egyetlen dolog ugyanis, ami az utóbbi időben csillapítani tudja a hányingeremet, az a narancs. a kedvencem, amikor karikákra szeljük, a karikákat pedig négy kis cikkelybe vágjuk josh-sal, és úgy rágcsáljuk nassolásképp. én legtöbbször mondjuk a héját is megeszem, de ez most lényegtelen. szóval jött a narancs. konkrétan két narancs. és betakarózva fekvés az ágyon, gossip girl-lel. a hányinger csillapodott, a szédülés nem nagyon. ekkor mondjuk már túl voltam egy egyórás szellőztetésen, mert mindig attól félek, hogy szénmonoxid mérgezést kapok, vagy ilyesmi.

mondjuk múltkor kinn voltak a gázszerelők, és negyed óra alatt lecserélték a csövet, ami a gázórába vezet, merthogy jelentettem az arra alkalmas telefonszámon, hogy picit szivárog a gáz, és valóban szivárgott. (az azért tök jó, hogy tényleg a helyszínre érkeznek két órán belül.) bemérték a szivárgás mértékét és helyét, majd szétbontották a csövet. amikor már spriccelt a gáz a konyhában, és a nyitott ablak-ajtó kombináció ellenére is majdnem megfulladtunk josh-sal a szagtól, óvatosan megkérdezték (mintegy mellékesen), hogy nem ég amúgy gyertya, vagy bármilyen más láng a lakásban most, ugye? mondom, miért, nem kéne?

szóval visszatérve a szédülésre: nem múlt el, csak egy pár órával később. és akkor indult a még ki nem pakolt dobozok új ikeás ruhadobozba kipakolása, szekrények átrendezése, porszívózás, fürdőszoba takarítás, karácsonyi tobozok és angyalkák és gyertyák és terítő elpakolása (épp ideje volt, tudom), mosogatás, ésatöbbi móka, és amikor ott tartottam, hogy akkor most jöhet a táncgyakorlás, akkor josh megérkezett, és azt mégsem akartam, hogy végigasszisztálja az egyórás mozgásfolyamatot, ahol épp a féloldalas alhas behúzás-felrántást gyakorlom a csípőcsavarral és lépéssel, így inkább megvacsoráztunk és alient néztünk, az elsőt, nagyon rég láttuk már mindketten, és amikor először kikelt az alien a bácsi testéből, még mondtam is, hogy jaj, de aranyos a kis feje!, (lásd:)

aztán azért meg is ijedtem többször. ennek ellenére nem alienekkel álmodtam, hanem blogger-találkozóval, meg gumicukrokkal és csokibevonós puffasztott kukoricával, tök jó.

* nem, nem vagyok terhes. ezt joshnak is el kellett mondanom egy párszor, hogy megnyugodjon.

i'm a creep

2012-01-27T11:31:00.001+01:00

josh őszinte aggodalommal szokott rám nézni, amikor az inzulinrezisztenciáról beszélek, vagy a következmény-betegség~~éről~~emről, a pcos-ről, és amióta elmondtam, hogy a qaurelin tulajdonképpen veszélyes, és fehérvérsejtszám csökkenést okozhat, és én legalább tizenéve szedem sajnos, eléggé rendszeresen, azóta akkor is aggódva néz, amikor qaurelint veszek be, és már tényleg kezdek rájönni, hogy elég ijesztő lehet a 29 éves korára gyógyszeraddikttá vált barátnője... de csak elképzelem, hogy ki kéne bírnom több olyan napot is egymás után, mint az utóbbi négy-öt egyhuzamban, amikor szét akar repedni a fejem, a szememtől kezdve az egész koponyámon át szétterülő görcstől, akkor még mindig normálisnak tartom magam, amiért qurelint szedek.

igenis.

termékelhelyezés*

2012-01-27T11:08:00.000+01:00

én nagyon szerettem a zewa softist. különösen azóta, hogy a bianka papírzsebkendője, amit addig szerettem, egy finom váltással elvékonyodott, nem is értettem, miért (jó, válság, tudom), és csak akkor vettem meg a kleenex balzsamos zsepijét, amikor már bibis volt az orrom (biztos emlékeztek, igen, amikor óvodássá alakultam a betegségem során), és gondoltam, megér plusz harminc-ötven forintot, hogy ne fájjon, amikor orrot fújok. ezzel csak az a baj, hogy annyira megszerettem azt a puha, bársonyos tapintású papírzsepit, hogy két zacskó elhasználása után most vettem a régi kedvencemet, a kamillás zewát, és azzal kellett szembesülnöm, hogy egy finom váltással elvékonyodott, keményebb tapintású lett, és konkrétan nem akarok több zewát.

*én szóltam!

olyat

2012-01-26T15:33:00.001+01:00

tizenhét (vagy tizennyolc) éves vagyok, és a szigeten egy gimis évfolyamtársammal és a haverjaival lógunk menic-kel együtt, (a srác még tetszett is picit anno,) és tudom, hogy eléggé kedvelt, de valamiért, amikor már szabad lettem, az érdeklődésem elillant iránta. így csak haverilag vagyunk együtt a szigeten. éjszaka van, az a finom, fülledt-nyári, párás falú műanyag pohárból isszuk a hideg sört, és az egyik sátornál az egyik pici zenekar gitárosával beszélgetnek a srácok, és mi is ott állunk egy darabig, és nézek a srác szemébe, és elég hamar, azt hiszem konkrétan tíz perc alatt odaleszek érte, annyira tetszik, hogy beleszeretek a nevébe, olyan szép, és menicnek csak róla beszélek pár napig. (vagy több ideig is, már nem tudom.) többé nem látom. soha.

évekkel később menic meséli, hogy pip azzal a sráccal randizik, és már akkor mosolygok, hogy jajdejó pipnek, illetve, hogy milyen kicsi a világ. aztán nem lesz köztük semmi komoly, múlnak az évek, és menic-kel tegnap ülünk egy-egy pohár fehérbor mellett, és menic meséli, hogy most dee (igen, ők hárman így egy barátnői trió, akiket imádok) van oda érte, és jött vele össze múltkor egy buliban. persze percek telnek el, mert nem a pasi nevét mondja, hanem azt, hogy melyik zenekarban énekel, és amikor leesik, konkrétan kinevetem magam, és azt is, hogy milyen tájékozatlan vagyok a hazai zenei szférát illetően, merthogy rájövök, hogy az egyik kedvenc péterfy bori számomban ő a pasi, akinek a hangjától a mai napig minden egyes alkalommal kellemesen lúdbőrzik a gerinccsigolyám környéke, ha meghallom. szóval, hát, kicsi a világ.

(az, hogy azóta eléggé megemberesedett, és tiszta szőr az arca, az persze önmagában nem lenne elegendő indok, hogy ne ismerjem meg, de nem is láttam túl sok klipet/képet róla, és amúgy is: életemben egyszer találkoztam vele, szóval mea culpa. azért én igenis tényleg imádtam! szmájli.)

toes

2012-01-25T11:21:00.001+01:00

annyit mozogtunk tegnap hastáncon lábujjhegyen állva, hogy szabályosan bedurrant a vádlim. és izomlázam van. vicces, igen, az. de kezdek ráérezni, és rettenetesen imádom. főleg csavarni, meg rázni (nem a vádlimat). ó. isteni.

cause i'm a girl

2012-01-24T11:42:00.001+01:00

hú, vicces volt, ott álltam a pultnál, amíg elmentél ruhatárba, és egyszer csak ott volt peti, aztán odajött ekszgé, és megjelent kozmo is, szóval hát ott álltam három exemmel körbevéve, és miközben peti átkarolta a derekamat, azon gondolkodtam, hogyan mutassam be őket neked, hogy ne értsd félre, ez tényleg csak véletlenül alakult így.
de a peti szokott karolgatni?
ja, igen, amúgy ő ilyen.
csodás.

szóval épp az álmomat meséltem a pasimnak, és azt hittem vicces lesz, mert ha hülyeségeket álmodunk, főleg, ha a másik szerepel benne, azt el szoktuk mondani, de ehelyett ebből az jött ki, hogy petivel elég furcsa maradt a viszonyom, és nálunk az tök természetes, hogy ölelget, vagy megsimogatja az arcom, vagy belém karol, amikor találkozunk. itt tenném hozzá, hogy semmi romantikus érzelmi szál nem lebeg köztünk, viszont nagyon szeretem, és tényleg furán bensőséges viszonyt ápolunk, már amikor egy-kétévente összefutunk. tudniillik külföldön él. és nem vonzódom már hozzá, de nagyon szeretem. és eszembe jutott, hogy moze-nak sosem részleteztem, peti metakommunikációja milyen, mert nem tartottam fontosnak, úgy értem, nem történt köztünk semmi az öt év alatt, pedig buliztunk is együtt egy-kétszer. mivel nem tettem rosszat azzal, hogy petivel találkoztam, mármint moze tudott is róla, ezért nem mentem bele a részletekbe, mert nem tartottam fontosnak, hogy találkozásnál megszorította-e finoman a kezem, vagy megfogta-e az arcom óvatosan, miközben épp családi szomorú dolgokról meséltem, mert nem volt benne semmi, ami nem baráti.

viszont most josh szemszögéből is megvizsgálva a dolgot (azt szoktuk játszani, hogy elképzeljük a fordított helyzetet, és végiggondoljuk, ellenkező esetben nekünk hogy esne), aki hasonlóan féltékeny típus, mint én, valóban, nekem is rosszul esne, ha ő egy exével ilyen viszonyt ápolna, hiába mondogatná, hogy nem érez már iránta semmit.

ebben sajnos mindig is jó voltam, megengedtem magamnak olyan dolgokat, amiket az aktuális pasimtól nem viseltem volna el, és tudtam is, hogy ez nem korrekt. bár volt rá egy nagyon jó indokom, mármint ha megkérdezte (volna) az adott pasim, hogy mondjuk az miért más, hogy az exed megsimogatja az arcod, mint az, hogy az én exem megsimogatja az enyémet?, akkor azt válaszoltam (volna), hogy azért, mert én lány vagyok. (ez a kedvenc válaszom egyébként nagyon sok kérdésre.) de kifejtve, ennek a lényege, hogy ha én találkozom egy expasimmal, hiába szexeltem vele annó, nem ébred bennem szexuális vágy, nincs olyan testrésze, amivel fel tudna izgatni (egyetlen egy exem az, aki tudna olyat mondani, amivel esetleg, de az is csak a bizonyos múltunk miatt), ha a nagy nosztalgiázásban eszembe is jut valami momentum a múltunkból, nem bizsereg az ágyékom, a pasikkal ellentétben: róluk simán azt feltételezem, hogy ha egy olyan excsajukkal beszélgetnek mondjuk egy kávé felett/mellett (ami önmagában teljesen ártalmatlan/ártatlan helyzet), akivel (jó) volt (a) szex, a lány tud úgy felöltözni, ülni, gesztikulálni, beszélni, egyszóval: viselkedni, hogy eszébe juttassa, milyen volt vele szexelni, de legalábbis felébressze akár a dekoltázsával + érintésével a vágyat a pasiban. és ez a rész az, amitől más, ha az én expasim simítja végig az arcom, mintha a pasim excsaja simítja végig az ő arcát.

ezt az elméletemet/véleményemet általában persze a pasik nem szokták osztani, nem értem amúgy, miért. szmájli.

(persze simán ráhúzhatjuk az egészet megint a nők-férfiak közti különbség-klisékre, miszerint belőlem egy bizonyos exemmel való találkozás kiválthat érzelmi nosztalgiát, ami bizonyos esetekben rosszabb lehet, mint a szexuális vágy. ez a pasik nézőpontja. és nem tudom egyébként, melyik a rosszabb.)

no more salt!

2012-01-23T11:03:00.001+01:00

a nógrádi ropit gyártó salgó center coop zrt-nek pedig ugyanazt üzenném, mint a hazai mc donald's-ok-nak, hogy le lehet szállni erről a hat kiló sót szórunk a termékeinkre politikáról, mert kezdem nagyon unni.
a nógrádi ropi a kedvenc ropim volt, az egyik legjobb ropi volt itthon, de az utóbbi időben vagy úgy kell lekapargatnom a sókristályokat a pálcikákról, hogy a végén egy kupac só áll előttem az asztalon, vagy épp szénné égették az egész zacskónyi ropit. utóbbi kevésbé zavar, mert ilyenkor vagy moze-nak, vagy más haveromnak adom, de a só, az nagyon bosszant. ugyanis ilyen mennyiségű só fogyasztása köztudottan egészségtelen. arról nem beszélve, hogy nem is finom. sőt: ehetetlen így a ropi. (én igyekszem nem többször leírni azt a szót ebben a bejegyzésben, hogy ropi, de elég nehéz helyettesítőt találni rá.)

a mekiről: annó a dietetikusom (bár túlzás annak nevezni, kétszer jártam nála az inzulinrezisztens diétámmal kapcsolatban) mondta, hogy a meki azért szemetebb a burger kingnél, mert hangoztatja, hogy mennyivel csökkentette a transzzsírsavak arányát a sütőolajukban, de valamilyen kutatásból ő azt olvasta, hogy még így is bőven meghaladja az egészséges szintet, illetve a burgerét is (akik pedig nem hangoztatják). azt nem tudom, hogy ez mennyire igaz, maradjunk annyiban, hogy mindkét junkfood lánc rohadt egészségtelen, és szégyellem is magam, amikor ott eszem (mondjuk a csirkeszendvics nagyon finom), de az elmúlt fél-egy évben a mc donald's-ok nagyon kihúzzák a gyufát nálam. merthogy a sült krumplijukat olyannyira agyonsózzák, hogy nem elég három szalvéta a leitatásukhoz, és konkrétan eljutottam oda, hogy inkább várok három percet, és tűröm a hülyének néző pillantását a pénztárosoknak, de akkor is só nélküli krumplit kérek, és amikor még nem néznek eléggé hülyének, távozáskor kérek még egy külön sót is. múltkor az egyik csaj jófej volt, megértően nézett rám, hogy nagyon sósak vagyunk, ugye? a miértre még nem jöttünk rá elbörttel: hiszen úgyis menüt vesz az ember, mármint aki vesz krumplit, az általában menüt vesz, mert olcsóbban kijön úgy, mintha külön venné a szendvicset és a krumplit innivaló nélkül, és a legtöbb menühöz négy dl üdítő jár, tehát mégis mire akarják inspirálni a vásárlóikat, hogy a sós krumpli miatt vegyenek még innivalót?

és ha már itt tartunk, azért a mc donald's tényleg megéri a pénzét, ugyanis ez a jó sok éve (és a mai napig is) hangoztatott baromságuk mindennek a csúcsa, hogy tudniillik az irányadó napi bevételi érték táblázatuk segít, hogy miből mennyit vigyél be a szervezetedbe, mintha a junkfood egészséges lenne. jó, most, hogy épp hőbörgök, nem találom azt a menüpontot, ami régen ott volt az oldalukon, miszerint a só milyen egészséges, ésatöbbi bullshit.

és igen, ennek ellenére szoktam mekiben és burger kingben enni néha, és nem kényszerít rá senki, nem erről van szó, hanem a sóról. (meg, hogy igyekeznek totál hülyének nézni a vásárlóikat. meg, hogy kétéves gyerekekbe sajtburgert és sült krumplit tömnek az emberek. azon mindig elszörnyedek.)

g .

2012-01-23T10:34:00.002+01:00

ezt zolinál találtam, és most így hirtelen csak annyit tudok reagálni rá, hogy a g-pont körüli misztikum/kérdéskörrel kapcsolatosan olvasott cikkeknél mindig azt hiányolom, hogy az egyik végre kifejtse: oké, g-pontot nem találtunk, nem tudjuk bizonyítani, hogy létezik, de íme egy másik magyarázat a vaginális orgazmus jelenségére, (mert a létezését cáfolni azért elég nagy butaság lenne, ugye.)

chuckie

2012-01-20T12:37:00.000+01:00

azt nem is írtam még, hogy szerdán josh és én szabit vettünk ki, hogy lekísérhessük marie-t nyíregyházára, mert sunny vett egy használt autót (több alanya nem lesz a mondatnak), de azért marie-nak kellett leutaznia, mert az ő nevére tudták csak megvenni, de valaki kellett, aki visszahozza a másik autót, és ha már én nem tudok vezetni, josh pedig felajánlotta, hogy segít, én is beálltam a csapatba, és jó volt. persze marie folyamatosan aggódott a gyerekért, de sunny egész jól helyt állt, márpedig reggeltől estig egyedül hagytuk. amíg nyíregyházán az eladók intézték az átírást meg miegymást, a szabadidőnkben elfoglaltuk magunkat a helyi bevásárlóközpontban való csatangolással, ami kifejezetten eredményesre sikeredett, ugyanis a pasim felkiáltott egy üzlet láttán, hogy itt vannak converse-ek, és 50%-os learázás van!, én pedig legyintettem, hogy ugyan, az én méretemben sosincs sehol semmi, és a legutóbb huszonezerért vásárolt fehér converse-em mellé nem tervezek újabb brutálisan drága bőr tornacipőt, de végül rábeszélt, hogy benézzek, és milyen jól tette, így ugyanis hozzájuthattam a fehér chuck taylor cipőm fekete testvéréhez (brádá) féláron. volt a méretemben, el sem hiszem.

szóval van most nekem ilyenem is.

az, hogy a kocsi hazafelé az autópályán érdekes hibaüzenetet dobott németül, abba most ne menjünk bele.

hit me baby one more time

2012-01-19T21:04:00.001+01:00

szóvalazúgyvan, hogy eljön az a rész, amikor végre biztos vagyok az érzésben. tudom, hogy igazi, mert szorongatja a gyomrom, valahogy máshogy ver a szívem is (jó, most ne menjünk bele abba, hogy ezt csak beképzelem, olyan, mintha, az a lényeg), onnan szoktam legbiztosabban tudni, hogy ránézek arra a valakire, és nem lettem "vak", látom a "hibáit", csak mégis szépnek látom őket. ez hiányzott, de most, hogy itt van, nem tudok mit kezdeni vele. jó, jó, az a rész már halványul, hogy moze-hoz hasonlítom, meg a moze-zal való kapcsolatomat hiányolom, meg már annyira árulásnak sem érzem, de most, hogy kezdi átvenni a helyét ez az igazi kapcsolat, ez az igazi érzés, kezdek bepöccenni, hogy úgy mégis, ez már megint minek kellett? miért? hát hülye vagyok én? (hangsúlyoznám a kérdés költői voltát)

mert többségében tökjó, meg vidám dolog ez a viszonzott szerelem, de azért csak felveti azt a problémát, hogy bízni kéne, az embernek ki kéne tárnia a karjait, és engedni magához áramlani a jót, de én jelenleg ezt csak úgy tudom kivitelezni, hogy görcsösen állok ott, kiszolgáltatva, folyamatos készültségben a gyomorba vágás pillanatára (amiről sajnos tudom már, milyen érzés), mintha konstansan befeszített hasizmokkal állnék egy repdeső pillangókkal teli, virágos réten, egy hosszúra nyújtott, csodás tavaszi napon.

butterfly effect

2012-01-17T14:29:00.001+01:00

emlékszik rá, hogy mikor látott először és hol, az ominózus céges karácsonyi bulin pedig be is mutattak minket egymásnak, de állítólag amikor másodszorra próbált szóba elegyedni velem, elég nyersen lepattintottam (nem emlékszem, a bemutatásra sem), és meséli, hogy a főnöke azt mondta rám egy iszogatós találkozásukkor, hogy na, a mia, ő nagyon szép csaj, és ő akkor nem tudta, ki az a mia, és nosztalgiázik, hogy úgy emlegettek, az a lány a liftből.

és vicces belegondolni, milyen apróságokon múlnak nagyobb jelentőségű dolgok, mert ha azon a bulin nem iszom meg azt a mennyiségű dzsintonikot, és vacsorázom is rendesen, mint ahogy terveztem, akkor valószínűleg felfogom, hogy tetszem neki, és ismerkedni próbál, és elég hamar és talán végérvényesen rövidre zárom a történetünket, mert olyannyira lojális voltam moze-hoz, és annyira szent volt számomra a kapcsolatunk, és annyira hittem még abban, hogy leküzdünk minden problémát, hogy sértett volna josh próbálkozása, illetve ha első kézből nem is sértett volna, akkor biztosan, amikor rájöttem volna, hogy még benne van ő is egy kapcsolatban (mert most utólag tudom, hogy már nagyon a végét járta az a kapcsolat akkor, és elég komoly problémáik voltak, de akkor mégis elítéltem volna), így viszont eltelt jó pár hónap, mire egy munka kapcsán megismertük egymást, és az időzítés másodszorra már jobb volt, bár nem adtam be könnyen a derekam, azért csak jól tettem, hogy minden probléma és észérv ellenére esélyt adtam ennek a fiúnak, ennek a kapcsolatnak, mert jelenleg nagyon jó, hogy vagyunk egymásnak.

2012-01-17T11:40:00.000+01:00

ne kérdezzétek, hogy jött ez most, de úristen, de rettenetes volt ez a július. annyira örülök, hogy már túl vagyunk rajta. annyira remélem, hogy egyszer teljesen túl leszünk.

all is full of

2012-01-17T10:30:00.000+01:00

te akartad, hogy szeresselek, most majd viseld a következményeit, mondom nevetve, ő pedig őszinte meggyőződéssel néz rám, boldogan mosolyogva, nem tudok olyat elképzelni, ami rossz lehetne ezzel kapcsolatban, én pedig próbálok nem arra gondolni, hogy amikor szeretek, akkor féltékeny is vagyok, és, hogy elértem arra a szintre, (hogy miatta, vagy moze miatt, vagy csak öregszem, nem tudom, de,) hogy védekezési mechanizmusom a bezárás, érzelmi szint redukálás, és a legérdekesebb benne, hogy nem tudatosan csinálom. egy ideig nem voltam biztos benne, ezért nem is osztottam meg vele, de aztán mégis, amikor mindent átbeszélős estét tartottunk, elmondtam, hogy ha bármi olyan történik, ami a legkisebb rossz érzést is elindítja bennem (lehet ez egy félreértés, egy jelentéktelen apróság, valami, ami nekem kellemetlen), akkor azt veszem észre, hogy két lépéssel hátrébb vagyok. hogy amit iránta érzek, egy csettintéssel feleződik, és keresem az érzést, hogy hová is tűnt. sosem éreztem még ilyet, és elég ijesztő, neki is az volt, láttam az arcán, hát, sok szempontból újításokat hoz ez a kapcsolat az eddigiekhez képest, de én kíváncsian figyelek, megfigyelek, tapasztalok.

ikea bitch

2012-01-16T15:00:00.000+01:00

vettünk az ikeában a plüssnek egy csörgő plüss egeret a gyerekosztályon. (ha még nem írtam volna, most jelzem: az ikea a legjobb kutya-cicajáték lelőhely, jobb állatkákat lehet kapni száz-kétszáz forintért, mint a fressnapf-zoodom-és társai helyeken ezrekért. és úgyis szétszedik őket, szóval nem mindegy, hogy néznek ki? egyébként még jól is, az a vicc.) ki van rúzsozva a hímzett szája, piros gyöngysor a nyakában, spiccben tartott balett-lábikók, fodros szoknya, ami alá simán belátni, szóval nézegettük josh-sal, és elneveztük kurvának. tudom, ez nem szép tőlünk, de már előre nevettem, ahogy a plüss rázza majd, mert a csörgő belül van, és szeretni fogja a hangját, és imádja a plüssöket rágcsálni, dobálni, futkosni értük (már, ha van, aki olyan lelkes, mint én, és másfél órán át csak dobálja az adott delikvenst, hogy a kutya lihegve-boldogan hozza vissza, rohanva, mintha az élete múlna a gyorsaságon), de addig-addig nevettünk a kurván, meg báboztunk vele, hogy végül úgy döntöttem, megtartjuk. mert szeretem az ilyen emlékeket, főleg, ha viccesek, és ki tudja, mikor fogunk majd mosolyogva visszagondolni erre a jó napra, amikor az ikeában bóklásztunk, mint két bohó szerelmes, mert ahogy az elmúlt időszakot nézzük, jól jönnek nekem a kis emlékeztetők arról, hogy amúgy boldog vagyok, meg ilyenek.

persze aztán az is eszembe jutott, hogy arra is bőven van sansz, hogy dühös leszek, amiért eltettem emlékbe az egeret, mert mocskosul fog fájni, hogy erre a napra emlékeztet, mert mondjuk már nem leszünk együtt, és bánni fogom, amiért nem inkább a plüssnek adtam a kurvát. de most már mindegy.

welcome back

2012-01-16T10:59:00.001+01:00

igen, mocskosul nehéz. pedig én a másik felén voltam, szóval csak ne is beszéljek. meg mi békében váltunk el, és a mai napig minden hétköznap látjuk egymást. és mindketten olyan szerencsések voltunk, hogy megtaláltuk azt a valamit két új ember oldalán.

türelmesen vártam, kíváncsi voltam, hogyan építi újra magát. és tényleg gondoltam rá. mert gyerekek, ilyen hosszú, szép, együtt élős kapcsolatok után újrakezdeni mindent mocskosul nehéz, akárhogy is szépítjük. és valamennyire mindig fájni fog, de egyre kevésbé.

szóval zoli újra ír.

keep breathing

2012-01-14T18:24:00.000+01:00

két óra kihagyása után azzal kellett szembesülnöm hastáncon, hogy így toljuk a karunkat, úgy húzzuk vissza, itt tekerjük, hozzátesszük a csípőkört, és közben lépünk előre meg hátra, én meg igyekszem gyorsan felzárkózni, és jól csinálni, de majdnem úgy érzem magam, mint általánosban tesiórákon, amikor rúdra kellett ~~volna~~ mászni, én meg néztem értetlenül, hogy de nekem ehhez még hiányzik a szikra, a rutin, no fucking way, hogy én oda felmászok (most a tériszonyomról ne is beszéljünk), és ez az érzés most csak annyival volt jobb, hogy iszonyatosan dögösnek tartom a hastánc mozdulatokat, és hatalmas motiváció, hogy a tanár profin mozog előttem, mert én mindig is ennek a tudásnak, a rutinnak a birtokában akartam lenni, mert ez annyira szexis, ez annyira elemi, annyira nő~~, annyira odabasz~~. ~~már elnézést.~~ mondjuk elbört azt mondta, hogy nos, holott a szép has szerinte az egyik legszexisebb része lehet egy női testnek, a hastánc sosem hozta lázba, nem érti, azon mi a dögös, mondtam, hogy á, neked valami bajod van. vagy ennyire másképp működünk.

a lényeg, hogy megfogadtam, a hétvége egy két órás részét mindenképpen gyakorlással töltöm, ehelyett reggel óta voltam boltban, aztán shakirával énekelve tárkonyos ragulevest főztem, mosogattam, kádat súroltam, porszívóztam, hajtogattam, mosogattam, pakoltam, és nem, még mindig nem gyakoroltam.

viszont már kapok levegőt, de helyettem most josh fullad-köhög-orrot fúj éjszaka, szóval még mindig nem jellemző, hogy sokat aludnánk.

healing

2012-01-12T13:59:00.000+01:00

köszönöm a tippeket, jelentem, vettem kanalas köptetőt, de a néni azt mondta, este hat után inkább ne, így ki kellett hagynom. ittam viszont finom bort (a meleg teákhoz képest végre egy kis változatosság), ettem a frissen sült almaszelet-párizsi-sajt specialitásomat vacsorára, és a szex is segített (gondoltam rád, sz.! na nem úgy..), köszönöm. szerintem gyógyulok.

például végigaludtam az éjszakát is. már csak hányinger-mellkasfájás-torokfájás és egy kis nátha próbálja megkeseríteni a napomat, de nem hagyom neki!

módszer

2012-01-11T15:18:00.000+01:00

nos, mintegy 17 filternyi citromos pickwick (bármilyen plusz ízesítés nélküli) elfogyasztása után elmondhatom, hogy most egy jó ideig nem akarok a citromos pickwickről hallani, nem akarom látni, ízlelni, megérezni az illatát, sőt, jó, akkor legyen teljes az érzékszervi paletta: tapintani sem szeretném.

ezt a módszert ki kéne terjesztenem akkor most a haribókra, a túró rudira és mondjuk a kinder buenóra, vagy a fahéjas-kekszes-csokis milka mandulákra is.

sweet child of hers

2012-01-11T13:55:00.001+01:00

szóval végigköhögtem, fulladtam az éjszakát, nem mondom, hogy pihentető alvás lett volna az a 7-8 óra. a nátha ehhez képest már nem is zavar, egyrészt, mert ma már eltelik akár fél óra is anélkül, hogy orrot kéne fújnom (gyakrabban nem is lennék hajlandó/képes, annyira bibis már belül a nózim, igen, amikor beteg vagyok, nyilván átalakulok egy ötéves, ártatlan gyermekké), másrészt, mert mi a nátha ehhez a torokfájás-köhögés kombóhoz képest, ugye.

tegnap egyébként josh-sal meglátogattuk marie-ékat, és marie-n maszk volt (bár ebben nincs semmi furcsa, felváltva betegeskedtek sunny-val és a gyerekkel mostanában, így próbálják elkerülni legalább azt a cseppfertőzést, amit lehet), sunny pedig végre jobban nézett ki (nem, nem az alap kinézetével van problémám, csak eléggé sápadt volt az elmúlt hetekben, ~~hiába, ez a magyar klíma, ez úgy látszik, ilyen~~), és amíg a kutyával játszottunk josh meg én (értsd: amíg az egyikünk lekötötte az ebet, és a másikunk felszedegette a zöld gumikacsa szétrágott darabkáit az ikea szőnyeg csomózott szálai közül, nehogy az eb lenyelje később), addig ő a kezébe vette az unokahúgomat, aki álmosan, pilledten hunyorgatva a szemét, méregetett minket, és pont úgy tette a két kezét egymásra, mint aki épp bölcset fog mondani, így sunny elkezdte tolmácsolni a szép akcentusával, hogy akkor anyu, te ezt csináld, mia, te meg ne bámulj, dolgozz, és hagyd abba a tüsszögést, épp most gyógyultam meg, illetve amikor a gyerek széttárta az egyik kezén az ujjait, akkor folytatta, hogy na már most 5, i repeat: five emberre lesz szükségem a projekthez.., és akkor én nagyon jót nevettem. mindent elmond a tegnapi napomról az, hogy az az alig egy perc volt a kimagasló csúcspontja.

well, well, well

2012-01-10T16:38:00.000+01:00

tekintve, hogy mindenkinek mindegyik ismerőse náthás/influenzás/beteg, valakinek biztos van valami tippje, hogy hogyan szabaduljak meg a náthától, mert már fáj az orrom (és piros, meg lassan sebes lesz, segítség!), folyamatosan tüsszögök, de attól meg a száraz köhögéstől ki akar szakadni a légcsövem. meg a mellkasom is. mondjuk ilyenkor az a jó, hogy nem fázom, mert iszonyatos meleg önti el az egész testemet, és csak mellékesen feszít a fejem egész nap (nyilván a sok észtől, nem is kell mondani, na de akkor is).

a kollégák javaslatára már kipróbáltam a forralt bort (vagy három bögrényit megittam tegnap, de hiába takaróztam be nyakig, nem izzadtam ki a betegséget), magam javaslatára még tegnapelőtt a neocitránt, megittam ma hat bögre teát, megettem két narancsot, most mondjuk mindenki valami töményre próbál rábeszélni, mert hogy az fertőtlenít, de azért mégsem ugrok be a g-robyba vodkáért, mert az mégis milyen már. otthon meg épp elfogyott a zubrowka.

anyone?

sit down

2012-01-09T14:04:00.000+01:00

amióta kiléptem a moze-zal való kapcsolatomból, sok olyan dologra mondok igent, amire korábban egyértelmű nem lett volna a reakcióm, vagy elhessegettem, hogy nincs rá idő/nincs rá pénz/minek az. gondolok itt például a hastáncra, a nyakláncra, de persze nem csak ilyen nevetséges dolgokban mutatkozik meg a változás, a lényeg, hogy igyekszem több felé nyitni. ezen dolgok listájára most már felvehetem a magyar stand up comedy estet is (újpasi kapott két jegyet ajándékba, és ő szereti, és velem szeretett volna menni), amire mondjuk egészen az utolsó pillanatig azt mondogattam joshnak, hogy ha igazán jól szeretnéd érezni magad, mást vigyél helyettem, és még a bejáratnál is megszorítottam a kezét, hogy próbálj meg nem haragudni, ha fapofával ülöm végig az egészet! az első pohár bornál már egészen őszintén mosolyogtam egy-egy mondatán a pasinak, akinek nem tudom a nevét, a másodiknál már volt, hogy nevettem is, a harmadiknál (akkor kaptam meg a harmadik pohár, isteni finom, zamatos száraz fehérboromat) elpilledtem, de azért mosolyogtam, ő egy aranyos kisfiú volt, a negyediknél persze tényleg nevettem, most sem tudom megmondani, hogy a vacsora helyett elfogyasztott majdnem egy üvegnyi bor hatására, vagy mert kiss ádám tényleg jó volt, de a lényeg, hogy meglepett engem is az este, és be kellett ismernem, hogy butaság anélkül elítélnem valamit, hogy próbáltam/láttam/hallottam/kóstoltam volna, mert érhetnek kellemes meglepetések, és túl sok a prekoncepcióm az ismeretlen dolgokkal kapcsolatban.

persze azért azt mentségemre szeretném felhozni, hogy annyit tudtam ezekről a standupos pasikról, hogy léteznek, próbálnak poénkodni (nem hiszek a stand-up műfajban, nem is éreztem soha létjogosultságukat ~~itthon~~), indokolatlanul sokan rajonganak értük, és néhányan közülük ~~indokolatlanul~~ könyveket írnak, amiért haragudtam rájuk. szóval legyen ez az év az az év, amiben több esélyt adok az ismeretlen dolgoknak, kezdjük ezzel. aztán majd bővítem.

hello, disease

2012-01-09T10:04:00.000+01:00

alapjában véve azzal értek egyet, hogy ha valaki beteg, ne menjen közösségbe, maradjon szépen otthon, vegye be a doki által felírt gyógyszereket, de a lényeg: ne fertőzzön meg mást. mármint kollégákat. például. én legalábbis mindig ezt csináltam: ha betegnek éreztem magam, elmentem szépen orvoshoz, otthon maradtam, ágyban feküdtem, sok folyadékot ittam, vitaminokat szedtem, beszedtem a gyógyszereket, gyümölcsöket ettem, ésatöbbi, amit kell, és tényleg azért sem jártam be dolgozni, hogy ne fertőzzek meg mást (open-air office, szia!), de amióta ilyen tetemes összeggel csökken a fizetésem egy két-három napos betegszabi miatt, nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy hacsak nem képtelen vagyok bejönni szinte, akkor ne járjak be dolgozni betegen. ezért járok be most is, miközben kétpercenként fújom az orrom, feszül az arcüregem a ~~takonytól~~ náthától, fáj az egyik fülem, és be van dagadva a nyirokcsomóm is azon az oldalon, fáj a torkom, rossz a közérzetem, szétesik a fejem, de amúgy tudok dolgozni, és bejárni is tudok, de nyilván nem kéne itt ülnöm, ennyi ember között. vagy hát nem is tudom. lehet, hogy itt kéne. ugyanis mindenki ezt csinálja.

try again

2012-01-06T11:20:00.000+01:00

amikor azt mondta, hogy ó, istenem, nem fog ez menni.., egyetértettem vele, és kevésbé színpadiasan ugyan, de azt mondtam, nem, ez így tényleg nem fog menni. a szívószálammal játszottam, nekidöntöttem a hátam a hűvös falnak az ágyon ülve, és még az is átfutott az agyamon, hogy tíz perc múlva felöltözik, és itt hagy. az is átfutott az agyamon, hogy talán végre sírni is fogok miatta, miatta, és végre nem moze miatt. miatta fogok sírni, mert már most könnyezni akar a szemem, és nagyon kell koncentrálnom a karnisra, és oda vissza jártatom a tekintetem a szoba két sarkába húzott sötétítőfüggönyökön, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, hogy ne vigyük el ezt az egészet ilyen drámai irányba. rájöttem, hogy ha ezt nem engedi el, tényleg befejezzük. majd még összejövünk talán, szenvedélyes szexbe torkollnak a véletlen összefutások, de nem leszünk együtt. mindez pár másodperc alatt futott végig az agyamon. gombóc a torokban, gyomor összekuporodás. kinyújtottam a lábam. beszélgettünk. sokat. aztán megnyugodott, és én is megnyugodtam.

elmondta, mi minden bántja, én pedig elmondtam, hogy képzelje magát a helyembe, és legyen még türelmes, hogy ne vegye a szívére, hogy amikor moze jön a plüssért, kerülöm azt a kifejezést a telefonban, hogy velünk aludt a plüss, mert nekem is nagyon rosszul esne, ha moze új barátnője dédelgetné a szörnyet. a plüss szörny nekem nagyon érzékeny pontom, és nem teszek olyat moze-zal, amit, ha ő tenne velem, rosszul esne. hogy az, hogy moze-nak új barátnője van, és tudja, hogy nekem van josh, az még nem jelenti azt, hogy az orra alá fogom dörgölni a szerencsétlen facebookon, hogy itt ölelgetem josh-t, itt játszik josh a kutyával, mert fordított esetben nekem is rosszul esne. persze azt is megértem valahol, hogy az, hogy nem szeretném, ha kitenne rólunk közös képet, olyan neki, mintha szégyellném a kapcsolatunkat, igazából a nemlétező tököm ebbe az egész közösségi hálóba. (mondom ezt most, pedig igazából én nem vagyok fb ellenes, tökre szeretem.) jó, persze joshnak nem csak ez a baja, sok mindenben tényleg nem viselkedtem mintabarátnőként, és van min változtatnom, van min nyitnom, hogy ilyen szépen fogalmazzak, ugyanis eléggé bezártam moze után, és nem igazán engedem josh-t közel, és tényleg sikerült sok mindent átbeszélnünk, de még mindig nem vagyok teljesen nyugodt.

azért mégiscsak alig tudtunk betelni egymással, nagyon hiányoztunk egymásnak, és olyan boldogok vagyunk jelenleg, hogy nincs panaszra okom, de ugye azt tudjuk már, hogy hullámcsúcs-hullámvölgy: ez jellemez mostanában. (szóval már csak figyelem magam: mikor jön a következő völgy előtti bukkanó.)

csak

2012-01-05T11:26:00.000+01:00

hogy menni kéne, kicsit máshol élni, új világot, más kultúrát, új embereket ismerni, könyvet olvasni, könyvet írni, nagyokat szippantani a levegőből, langyos vizű tóban úszni, napsugaraktól átmelegedni, teraszon hasalni, puha zöld fűben mezítláb, és hagyni mindent, minden gondot csak hátra, el, messzire, mélyre, jó lenne, álmodozni meg minek.*

*kérdezem, miközben amióta az eszemet tudom, álmodozom, anélkül már talán nem is élnék, álmok nélkül nem lehet.

dik'ed

2012-01-04T16:17:00.000+01:00

nem tudom, mondtam-e már (de: ez a jó a blogban, vissza lehet keresni, hogy mondtam-e már), de sunny mesélte, hogy amikor melbourne-ben dolgozott (valami alkatrészgyár sales vezetője vagy mije volt), járt náluk egyszer eric bana, és egy hatalmas, beképzelt bunkó (idézném: dickhead), szemébe húzott sapkával, viszont jason stathamről azt mondta, hogy közvetlen, és cool. azaz megint csak beigazolódott az elméletem, miszerint tökjó emberismerő vagyok/tökjó az ízlésem, eric banát ugyanis valamiért zsigerből nem, jasont pedig eléggé...

take me baby or leave me

2012-01-03T22:18:00.000+01:00

aztán persze nézem a mutatóujjamon elkenődött szemfestékcsíkot, az ujjperceim redőin fut keresztül a fekete, könnytől ázott spirál csík, és mégis, érzem, hogy nincs akkora baj, mert azért a lelkem egy részét csak megérintette josh is, csak egyrészt igazán akarnom kell, hogy ez a dolog működjön, másrészt neki is oldania kéne azon a láthatatlan, de mégis kézzel-lábbal érzékelhető karámon, amiben tartani akar, mert természetes velejárója a karámban tartásnak, hogy ki fogok törni, mert ott még nem tartott senki hosszú távon. és ha ezt nem fogadja el, sajnos nincs jövőnk. és ebbe már most belesajdul a szívem.

2011-ről

2012-01-03T21:10:00.000+01:00

csak azért sem hagyom el teljesen a 2011-es évösszegzőt, mert az elmúlt évtized legeseménydúsabb éve volt ez nekem. sajnos.

ez olyan felnőttes évnek indult.
moze-zal eldöntöttük, lakást veszünk. minimális, összekuporgatott önerővel és sok-sok hitellel, de mégis. ez nem csak a fundamentás egyeztetéseket, gondolkodásokat, számolgatásokat jelentette, hanem rengeteg hirdetés böngészését, lakások megnézését, ingatlanosokkal való kapcsolattartást.
dönteni kellett más fontos, jövőnket érintő témában, úgy döntöttünk hosszas vacillálás után, hogy magánnyugdíj-pénztári tagok maradunk. mint nemrég kiderült, tévedtünk, amikor azt hittük, ezt meg is tehetjük.
kedves kolléganők, köztük sajnos szkini (a közvetlen kis kolléganőm, akit úgy szerettem) is, majd nem önszántukból srácok is, akikkel nagyon jóban voltam elhagyják a céget. és még sok, nem közvetlen kolléga is. a válság elérte hát a munkahelyemet is.
betörtek a raktárunkba, kétszer is, mi sejtettük, ki okozott közel négyszázezer forintos kárt, de a rendőrségen ez nem sokat ért. konkrétan telibeszarták az egészet. a térfigyelő kamerát, a tényt, hogy kulccsal jöttek be, minden ilyen apróságot. viszont szerencsére moze az utcán meglátta a bringáját, így legalább azt visszakapta egy sráctól. sosem tudjuk már meg, ő tört-e be, vagy tényleg csak vette, mert a rendőrség vele sem kezdett semmit, szépen elengedték, szerintem még meg is paskolták a vállát.

eljutottam végre egy profi gyógymasszőrhöz, csak hozzá meg azért nem járok gyakran, mert roppantul frusztrál, hogy szinte teljesen meztelenre kell vetkőzni, és a fenekemet is masszírozza. pedig iszonyat csodát tud tenni a hátammal.
voltunk sokat a plüssel, kutyasuliban, kirándulni, futtatóban, sétálni, levizsgáztunk, boldogok voltunk.
a nyár már úgy kezdődött, hogy éreztem, valami nem stimmel. igazából már jó ideje nem stimmelt, de szőnyeg alá söpörtük. hiba volt, hatalmas hiba, amit szerintem örökké bánni fogunk mindketten.
moze barátja, franzie, és a baráti kör egy másik párja dupla mini esküvője.
hideg sört kortyolva, cigizve a lépcsőházban, stresszes esték, veszekedések. nem ismerek lassan magunkra.
2011 eddigi életem legnehezebb, és mai napig nem feldolgozott döntésének az éve.

szakítás öt év után. az a feldolgozhatatlan emlék, amikor mindkettőnket rázza a sírás, és a plüss nem érti, én miért nem szállok be a kocsiba. amikor a pasi, akit a legjobban szerettem egész életemben, akivel a legboldogabb voltam, akivel a jövőmet terveztem, elmegy, mert én elküldtem. és a legszomorúbb az egészben, hogy én még mindig ott állok lélekben a kapu előtt, merthogy a mai napig nem engedtem el. és ebbe lassan belepusztul az ép énem.
költözés. új albérlet, életemben először: egyedül.
új pasi. szerelemnek indul, és valószínűleg az is, a fizikai/kémiai fajta, moze-nál maradt a lelkem, így azzal még nem tudok szeretni. és ennek újpasi issza meg a levét.
hastánc.
marie szülése.
hangulat nélküli karácsony.

és itt van 2012, ami csak jobb lehet, talán, nem tudom, jelenleg nincsenek illúzióim.

mert itt ülök a régi ágyunkon a 45 kilómmal (ezt is lejegyezném: ez az év a legvékonyabb évem volt), és nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy moze, a plüss meg én újra együtt vagyunk, és a világon minden rendben van, és tudom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, ahol lenni akarok, és úgy alakul az életem, ahogy kell, ahogy akarom. hogy közösen elfelejtjük ezt a rettenet sok fájdalmat, és csak erősebbek leszünk tőle, és együtt folytatjuk tovább. pedig tudom, hogy nem ment tovább, és tudom, hogy nem voltunk már boldogok. már jó ideje problémáink voltak. és nem volt már szerelem, amit éreztem. de mégis, egy család voltunk. és nekem valószínűleg mindig is hiányzott, hogy nem volt igazi családom. és talán ezért nem tudom elengedni, mert vele volt, vele lehetett volna. mert elrontottuk. és mert nagyon fáj a mai napig, hogy én tettem, hogy én okoztam ezt.

true love

2012-01-02T22:08:00.000+01:00

viszont volt olyan napom is, amikor sírtam, először a boldogságtól, aztán a szomorúságtól, és mindkét érzelmet ugyanaz az alany váltotta ki: a plüss szörny.

moze elhozta hozzám 29-én reggel (ugyanis volt annyi szabim idén, hogy csak 28-án kelljen dolgoznom), azt sem tudtam, mit csináljak izgalmamban, leginkább persze attól rettegtem már napok óta, hogy ugyanolyan közömbös lesz irántam a röfi, mint a szakítás után nem sokkal, amikor felhozta meglepetésbe moze. most az utcán találkoztunk, éppen egy néni gyönyörködött benne, és próbálta simogatni, én pedig kiáltottam a nevét, felém fordult, oda futottunk egymáshoz, és ugrálni kezdett rám, dörgölőzött, nyalogatott, és ez annyira boldoggá tett, hogy azt nevetséges is lenne megpróbálnom elmagyarázni. aztán bekövetkezett az a furcsa esemény is, amit nem tudtam hogyan elképzelni, így nem is próbálkoztam, úgy voltam vele, lesz, ahogy lesz, mindenesetre úgy ágyaztam meg, hogy ne legyen égbekiáltó a látvány, hogy ketten alszunk a régi ágyon, amin vele aludtam korábban, a josh-ra utaló ruhákat is kevésbé feltűnő helyre toltam, lehet, hogy hülyeség, és nem érti ezt meg senki, de én nem teszek olyat -ha egy módom van rá, persze- mással, amit nem szeretnék, ha ő tenne velem, és nekem fordított esetben igenis rosszul esne moze-tól, ha az új csaja ágyneműjét kéne nézegetnem az egykori közös ágyunkon. nem volt semmi kellemetlen abban, hogy az új életem színterén állt az expasim, csak furcsa volt, mert annyi lakást néztünk már együtt, és most itt álltunk az új albérletemben, ahol ketten is élhetnénk, budán, amit imádunk mindketten, és néztük, ahogy rohangál az előszobában boldogan a plüss, aki a miénk, de mégsem élünk együtt már hárman.

a lényeg, hogy a plüss nálam töltött egy napot, egy éjszakát, másnap vitte csak el délután moze, amikor is megkértem josh-t, hogy ne értse félre, de én inkább leviszem a röfit, ha egy mód van rá, nem szeretném őt és moze-t egy légtérben tudni, az azért már a legnevetségesebb amerikai sorozatban sem állná meg a helyét. és miközben pakoltam össze a cuccait, megint a szívem szakadt pici cafatokra, nem bírtam nem sírni, pedig tudom, hogy jó ott neki, és jól van nélkülem is, de mégis, azért csak kiegyensúlyozottabb, boldogabb kutya lenne, ha a gazdái együtt maradnak, ha nem rángatják ide-oda.

és bár elég kényelmetlen úgy aludni, hogy egy 38 fokos testhőjű, bundás lény szöttyög a takaróm alatt, és úgy nyújtózkodik, hogy felken a falra, mégis boldogan aludtam el. oké, josh-nak nem ez volt a legjobb nálam töltött éjszakája, de mivel sajnos nincs nálam sokat a plüss, azt hiszem, ez kibírható (volt).

happy new year

2012-01-02T21:44:00.000+01:00

azt terveztem, megírom a szokásos évösszegzőmet, ehelyett bacont vettünk a második sparban és álarcot meg ördög szarvat nekem piros csokornyakkendővel, itthon pedig kiflikarikákat beleztünk ki, összesütöttem a tejfölös krémet a baconnel, meg amikkel még kellett, megtöltöttük a kifliket, reszelt sajtba mártottuk, a tepsiben sütni kezdtük josh-sal, aztán zuhany, hajmosás, magasra kötött lófarok, ördögszarv, smink, és irány marie-ék, sütivel, a tepsivel, zubrowkával, a táncos kinect játékkal, és csendes együtt szilveszter, sok tánccal és nevetéssel, a törpe zoi gyakori sírásával, (le a kalappal marie-ék előtt, én lehet, hogy már megőrültem volna, de ők még nagyon türelmesek.) éjfélkor még apummal is koccintunk, az olasz pezsgő finom, schmitt palit lehalkítjuk a himnusz után, később érzem, hogy a napok óta tartó gyomorfájás nyilallgat megint, gyenge vagyok, majdnem elalszom a kanapén, egy órán át nem érünk el egy taxitársaságot sem, így hazavillamosozunk, a megállóban egy részeg pasi káromkodik felváltva németül és angolul, egy másik a nyelvét nyújtogatja, a földön törött pezsgős üvegek, szerpentin, konfetti és szemét, velünk szemben a meki előtt egy magassarkús, miniszoknyás lány hány maga elé, miközben a barátnője támogatja a vállánál fogva, aztán itthon, ötkor végre elalszunk.

a madarak csiripelnek odakinn, eszembe jutnak a régi bulis éjszakák, és hálás vagyok, hogy nem ittam sokat, aztán megviccel az élet, mert két óra múlva mégis a mosdóban töltök egy fél órát, bármi is volt bennem, kijött, köszönöm. délután 44 kiló vagyok, de az tényleg csak a vírus miatt, az egész első nap az évben gyenge, ágyban remegős, felkelve szédülős, sok folyadék ivós, lassan evős, sorozat és filmnézős josh-sal. és akkor este visszakanyarodunk az egy nappal azelőtti vitánkhoz, és kész, nem megy tovább. nem tudok mit mondani, vitatkozunk egy ideig, majd csendben alszunk el. ma pedig abban maradunk, hogy most pár napig nem találkozunk, a villamoson megcsókol, én pedig csak nézek magam elé zenét hallgatva, mert nem érzek semmit, szó szerint érzem a semmit, elég nehezen tud rátelepedni az emberre, képes kitölteni a gyomrát, a torkát, a szívét, mindenét. bennem most pontosan a semmi van.

kösz, nem

2012-01-02T20:09:00.002+01:00

remélem, semmi igazság nincs abban a hülye babonában, miszerint olyan lesz az éved, mint az első napja, mert akkor elég fos 2012-re számíthatok, az már tuti.

3 days

2011-12-27T12:31:00.001+01:00

a 24-e volt az igazi karácsony, már amennyire idén lehet a karácsonyunkat igazinak nevezni, nem csak azért, mert nincs hó, hanem mert marie-éknak zoi mellett alig volt idejük fát szerezni, fát díszíteni (igen, életemben először, legalábbis, amióta az eszemet tudom, először nem díszítettem fát, ez is nyilván közrejátszik a karácsonyi hangulat hiányában), apumnak is rengeteg dolga volt, és alig tudott kiszakadni a mókuskerékből, hogy estére megfőzze kapkodva a halászlevet, és ugye csomagolópapírt is még 24-én reggel tudtam csak szerezni (ahogy az elfelejtett mézet is).

huszonharmadikán este josh lakásában aludtam, életemben először, nemrég készült el a felújítás, és a lakótársával együtt, csendben, az ágytakaróra kuporodva salsa dip-be mártogattunk tortilla chipset és lime-os coronitát ittunk, és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, én pedig alig bírtam ki, hogy ne kémleljem folyamatosan a velünk szemközti ház ablakait, mert az új lakásnak még nincs függönye, és szép, nagy ablakai vannak, így simán végignézhették a szembe-szomszédok az esténket, de igyekeztem ezzel nem foglalkozni, sőt, valami fura hangulatot adott a szobának ez az egész. reggel aztán gyorsan vásároltunk még, majd elköszöntünk, én pedig egy heineken elkortyolgatása mellett (a doktorbácsi utasított rá, esküszöm, hogy igyak sört a vesém miatt) megsütöttem a tepsis mustáros-baconos-csirkés-krumplit ("a pasiknak, akik nem esznek halat"), majd dupla adag mézeskalácstésztát gyúrtam, szaggattam, kisütöttem, cukor-íróztam, aztán zuhanyoztam, ünnepi sminkeltem, hajat szárítottam, piros masnival kontyot kötöttem, mire josh megérkezett, már el is kezdtem csomagolni az ajándékokat, és ott, marie-éknál végre megnyugodtam, hogy most már minden rendben lesz. és rendben is volt.

ettünk, ajándékoztunk, fotóztunk, kinecteztünk, a kis manó az első karácsonyát végigaludta, olyan fél kettő körül kezdte az ordítást, akkor mi josh-sal udvariasan elbúcsúztunk, és hazajöttünk.

a huszonöt sokáig alvós, lustálkodós, majd a délután-este anyáméknál, míg josh vidéken, a huszonhat sokáig alvós, rendrakós, mosós, majd apumnál, nagynénémékkel, gyömbéres sörrel és marhapörkölttel és zserbóval (azzal meg lehet engem ölni, annyit bírok enni belőle) vacsorázós, josh még mindig vidéken, ma pedig takarítás még egy picit és sorozatnézés, mert megérdemlem. holnap pedig munka.

ha most nem szedek fel pár kilót, akkor soha.

australian man in budapest

2011-12-26T17:12:00.000+01:00

amíg szárad a barnás-szürkés-dió színű körömlakkom, gondoltam, feljegyzem, hogy sunny bizonyos szempontból már átlag magyarabb, mint én. pár hete ugyanis azzal fogadott, amikor náluk jártam, hogy i don't know, why, but kinga's crying all the time. és amikor egy másik való világ szereplő, számomra csak "a zselézett hajú fiú" a telefonkagylót szorongatva mondta sírva, hogy nagyon szeretlek titeket, akkor sunny mosogatás közben azt is hozzátette, hogy yeah, feko is a really good guy, i like him. (itt egy fecó nevű személyről beszélt, és gyorsan meg is magyarázta, hogy tudniillik aki ilyen szépeket mond a családtagjainak a telefonba, az biztos jó ember.)

ha ez nem lenne elég, épp náluk jártam az x-faktor finálé vége felé, és sunny őszinte örömmel ugrott fel a vacsorától, hogy yeah, kocsis tibor, my guy! my vote made him win. igen, sunny ~~vicces~~ ugyanis küldött egy szavazat-sms-t a srácra, és tényleg szívből szurkolt neki. én meg akkor láttam életemben először kocsis tibort, persze ebben az is közrejátszik, hogy nincs tévém, azaz tévém van, azon szoktunk wii-zni josh-sal, de adás nincs. és, hogy őszinte legyek, leginkább a természetfilmek és tudományos műsorok, cesar millan, na meg a viasaton néha elcsípett két pasi meg egy kicsi hiányzik, amúgy pedig mindig rájövök, hogy nem is lenne időm tévézni, úgy elszoktam már tőle.

karácsonyi hangulatom

2011-12-26T14:37:00.000+01:00

ha nem gyűlölném zsigerből a fokhagymát, a szagával (és legtöbbször az ízével együtt is), talán még szórakoztatna is*, hogy minden egyes ~~kurva~~ napon, körülbelül három hete ömlik a fokhagyma és sült zsír és leveskocka és hagyma szag a szobámba, a szobába, ahol alszom, ahol josh-sal vagyok, ahol élek, mert valamiért valamelyik szomszédtól ide szellőzik a konyha minden szaga a fürdőszobai szellőzőmön keresztül.

*nem, szerintem akkor sem.

utálom az új építésű, elbaszott papírdobozlakásokat.

do they know it's christmas

2011-12-26T00:42:00.001+01:00

tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy igazi karácsonya legyen, fenyőillattal és csillagszóróval (jut eszembe, az nekem is kimaradt idén sajnos, pedig imádom az illatát és a hangját, jó, a látványa sem rossz), de, hogy valaki fogja magát, és a vazelines fasz szókapcsolatra keressen rá a google-ben karácsony napján, (és valamiért az én blogomra jusson ezután,) az nekem furcsa.

mindenesetre nagyon boldog karácsonyt nektek, gyerekek!

mia

mia hülye tényleg

2011-12-23T20:09:00.000+01:00

az oké, hogy a konyhapolcom roskadozik a dió, mandula, mézeskalács fűszerkeverék, fahéj, szegfűszeg, vaníliás cukor, liszt, cukoríró szerzeményektől, de azért lássuk be, a méz egy olyan hozzávaló, amit nem kellett volna elfelejteni..

lakásból otthont

2011-12-23T18:47:00.001+01:00

azt pedig félve írom le, mert valahol még mindig reménykedem, hogy én vagyok a hülye, és akkor most ezzel leégetem magam, de az obiban tegnap a kertészetben, miközben a kistestű növényeimet válogattam, megláttam egy húsos levelű, tüske nélküli, pirosas-bordós-zöld kaktuszt, a nevét nem tudom, de szeretem amúgy, és úgyis rég volt már kaktuszom, így már nyúltam is az egyikért, hogy beteszem a kosaramba, amikor észrevettem, hogy az egyik levél csücske letört, így repedezésnek indult az a szép, húsos, egészségesnek tűnő ív, és nem akartam hinni a szememnek: a piros szín repedezett a zöld növényen: megkapargattam, és a száraz festék az egész levélről elkezdett lepattogni.

de én még mindig remélem, valahol, a szívem mélyén, hogy tudatlan vagyok, és igenis létezik ilyen kaktusz, és elég értékes fajta is, hogy tudniillik az a különlegessége, hogy így vedlik a kaktusz, leporlad róla festékforgácsra hasonlító formában a piros szín, és marad alatta csak a zöld.

jinlge bell rock

2011-12-23T18:36:00.002+01:00

ahogy elnéztem, miközben áll, a jól megpakolt kosár húzójával a kezében, és magyaráz, miközben melegszik rá a kabát, angolul, néhol elrontva az idegidőket, de bátran, szinte folyékonyan, és a telefon tartásától már talán zsibbadó kézzel, és sunny-nak segít eligazodni budapest kavalkádjában, hogy meglegyen az ajándék marie-nak, megint beleszerettem, pedig tényleg nem azért szeretem, mert ennyire segítőkész és figyelmes és odaadó, hanem elég sok más tulajdonságáért, illetve alapvetően valószínűleg a kémia felelős kettőnkért és ezért a szerelemért, mert ez tényleg olyan. olyan jó értelemben vett brrrr. ez viszont persze felveti a következő problémát: fájdalmat okozhat. de ezen túllendülök most, mert rövid az élet, és attól nem lesz nekem jobb, hogy ezeket a boldog pillanatokat kihagyom belőle, csak azért, mert félek attól, hogy valamelyikünknek nagyon fog ez fájni a végén. meg egyébként is: mindjárt karácsony van.

mondjuk ezt a mammut előtt üvöltve kurvaéletező, hisztiző, nagydarab pasit elnézve nehezen hittem el (azt hiszem, a barátnője nem kapott valami ajándékot, amit kellett volna, vagy ilyesmit szűrtem le a mondatfoszlányokból), illetve azt sem mondanám, hogy a villamoson egymást ököllel püfölő tinédzser fiúktól, vagy két félig csöves majdnem összeverekedésétől olyan igazi ünnepi hangulatom lett, de josh-sal egész napos túránk alatt megvettük az ő apja és az én apukám ajándékát is, zoinak is találtunk néhány imádnivaló rucit, és hát a nyakláncot is elintéztük, illetve a még hiányzó hozzávalókat is megvettük az ünnepekhez, egy valami hiányzik már csak: négy boltban sem találtunk már csomagolópapírt, mindenhonnan elkapkodták. tudom, minek hagyjuk utolsó pillanatra, de ez az utóbbi időszak nagyon ilyen volt mindkettőnk számára, semmire sem volt idő. mégis, azért elég jók voltunk az elmúlt két napban, le a kalappal.

köszi.

charm(ing)

2011-12-23T18:07:00.001+01:00

josh pedig megoldotta, hogy a velem kevésbé kedves, vele viszont nagyon udvarias, aranyos eladó hölgyek kicseréljék a medált a kisebb szeműre, jó, igaz, kellett a különbözetből venni egy medáltartó charm club karikát, de az is nagyon tetszik, úgyhogy most teljesen odavagyok.

igen, újpasinak lett neve, ezt kapja tőlem a blogon karácsonyra. ő josh.

ünnep

2011-12-22T23:07:00.000+01:00

és tudom, hogy tökre aggódtatok, de nem kell, úgy néz ki, nincs petefészek gyulladásom. viszont tényleg felfáztam, és a laboreredményem alapján akár vesehomokom is (bácsi szerint sajnos vesekövem is) lehet, úgyhogy akkor most köszönöm, kérem vissza a petefészek gyulladást, ha már valamelyiket választani lehet.

szabó tomi

2011-12-22T21:11:00.000+01:00

szóval megvettem azt a thomas sabo nyakláncot, amivel egy éve szemezek, de sosem mertem ennyi pénzt kiadni egy ékszerért, most megtettem, mert úgy döntöttem, egy ilyen év után több szempontból is megérdemlem, hogy karácsonyra ezzel lepjem meg magam. aztán itthon felpróbálva rájöttem, hogy a nagyobb szeműt vettem meg, pedig a kicsit szerettem volna. ez ugyanis nem tetszik, és ehhez picik a medáljaim.

mia hülye című bejegyzésünket olvashatták.

first snow

2011-12-21T20:15:00.002+01:00

hogyan is kezdődhetne máshogy a téli szünetes szabadságolás, mint egy háromnegyedhetes ébresztővel, amit felváltva nyomkodunk le újpasival. muszáj volt, mert vérvételre kellett mennem a petefészek gyulladás gyanú miatt, a dokinéni ugyanis egyelőre csak annyit tudott mondani, alapos megnyomogatás után, hogy hát, ez nem jó, nagyon nem jó. majd holnap többet tudunk. de mondom előre: felfáztam, ahogy sajnos már máskor is, úgy látszik, a vastag harisnya-short kombinációt sem nekem találták ki, nyilván bundanadrágban kéne járnom a további három hónapban, vagy ilyesmi. de hagyjuk is, a lényeg, hogy miután újpasit kellően kiborítottam a könyökhajlatomból kibuggyanó vér látványával - nézzük, elállt-e, ja, bocs, szívem, még nem - nyomtam vissza a krepp törlőlapocskákat a bőrömhöz -, elindultunk marie-ékhoz, újpasi pedig úgy gondolta, igazán felvidíthatnánk a nővéremet (aki beteg, és a beteg sunny miatt egyedül maradt mindenre, és fáradt és szomorú), így vettünk neki rózsaszín és sárga, illatos virágokat a sarkon, aztán amíg újpasi levitte a kutyát sétálni (hogy sunny-nak ne kelljen kimozdulnia), én meghatalmazást írtam, hogy átvehessem a gyerek születési anyakönyvijét (a telefont nem vették fel, ráadásul épp ebédszünetet tartottak a bakáts téren, mikor odaértünk, így húsz perc autóban várakozás után közölték, amikor befutottam, hogy külföldi az apa, ez egy hónap még, mire meglesz, gondoltam, megemlítem nekik, hogy a telefont esetleg néha felvehetnék, mert azt hallottam, hogy működik, hiszen az egyik néni épp azt beszélte meg valamelyik gyerekével, hogy csak azért hívtalak, hogy a konyakmeggy nem olvadt szét a zsebedben, ugye?, de ünnepi hangulatban voltam, így megköszöntem a kedves tájékoztatást, és eljöttem), reggeliztünk a mekiben, tojásos-baconos muffint ettem valami mcburi nevű tócsniszerűséggel és narancslével (ez isteni volt, köszönöm, pont ez kellett a vérvétel után legyengült szervezetemnek, búgtam hálásan a pasim fülébe), és itthon vártuk aztán a főbérlőt, közben elkezdett nagy pelyhekben esni a hó, és a pasim és én fogtuk a gyereket (plüss elmo, amit tőle kaptam, mondjuk egy másik pasi akart épp szerezni nekem egyet, de ez nem fontos, a lényeg, hogy attól a másiktól nem fogadtam el, ez is vicces sztori volt), kiálltunk az erkélyre, és fotózkodtunk, aztán..

..bevásároltunk ajándékokat, már majdnem mindenkinek megvan, és ebédeltünk a pizza hutban, amit én nagyon szeretek, és nagyon örültem múltkor, amikor kiderült, hogy az arénában még van, és aztán a pasim 51 percet állt sorban a sunny-nak szánt kávéfőzőért, mert a bemutatóboltban nagyon sokan voltak, én pedig kinn fagyoskodtam addig marie kocsijában, és rajta felejtettem a vészvillogót, és így lefulladt az akksi, mire indultunk volna tovább, én meg épp már majdnem bepisiltem, így közöltem a pasimmal, hogy én mindjárt sírok, és vezetni sem tudok, így ő aztán tologathat, nem akarok bénázni a kuplunggal, így visszafutott a boltba, ahol elmondta a srácoknak, mi a helyzet (miattatok merült le az akksi - ezt sokkal szebb csomagolásban, persze, de a lényeg, hogy tök aranyosak voltak, és jöttek), és betoltak minket, és már száguldottunk is tovább, most meg épp a főbérlőtől ajándékba kapott ferrero rochét tömöm az arcomba, holnap pedig a pasim az apukámnak fog segíteni festeni, ahelyett, hogy a saját dolgait intézné a szabadnapján, szóval egy ilyen összegzés után, akkor is beleszeretnék, ha nem lennék már teljesen amúgy is oda érte. én őt néha tényleg nem hiszem el. (na nem csak azért, mert ilyen figyelmes és segítőkész, hanem csak..)

2011-12-20T12:25:00.001+01:00

és most legalább nálam van hó. a sablon az ünnepekre való tekintettel átalakult. egy picit.

it's beginning to look a lot like..

2011-12-20T11:46:00.000+01:00

egy cickafarkfűtea (még mindig üki),
egy pohár víz iszonyat keserű grapefruit magkivonat cseppekkel,
egy d-vitamin,
egy quarelin, (jó, meg van az inzulinrezisztencia miatt szedendő gyógyszer, de az alap, nem írom ide, meg hát ennyi erővel a pajzsmirigyre szedett apró kis bogyó fele, ami mindennapos),
de amúgy ettem egy tökmagos rozsos szendvicset is.

és rettentően fáj a fejem, hányingerem van és fázom, valamint azt hiszem, kétoldali petefészek gyulladásom van, mert napok óta nagyon fáj mindkét oldalon az alhasam, már néha menni is fáj, sőt a derekam is (fáj, ez egy nagyon jó szó), mondjuk ki egyszerűen: meg/fel/fáztam, és ahogy lenni szokott, közelednek az ünnepek, nekem pedig fáj a fülem, a mellkasom, közeleg az éves kötelező lekriplisedés, ami abból a szempontból még egész jól időzített, hogy holnaptól elvileg szabin leszek egy ideig, de abból a szempontból nagyon nem jó, hogy még senkinek nem vettem semmilyen ajándékot, még nem töltöttem fel a hűtőt és a szekrény polcait sütihez és ünnepi ebéd-vacsorákhoz szükséges hozzávalókkal, és még kistestű (igen, létezik ilyen meghatározás, biztosan) növényeket is szeretnék az alumínium kaspóimba, meg azt is ki kéne találni, hogy végre mikor tölt nálam a plüss 1-2 napot, és hogy mikor-hol karácsonyozunk, mármint marie és én, de ugye ott már nem csak marie van, hanem zoi meg sunny is, és sok rokonlátogatás van még tervben, de egyelőre mondom, örülök, ha majd ki tudok kelni az ágyból, miután végigrohangáltam a bevásárlóközpontokat, boltokat, és még újpasi beosztásával is egyeztetnem kell a tennivalóimat, mert most a csodás fájdalom miatt cipelni sem tudok, legalábbis nem kéne, de ahogy ismerem magam, ha járni tudok, cipekedni is fogok.

suddenly 30

2011-12-19T14:55:00.001+01:00

sajnos nem lett igazam, és menicéknél is azt jelentette a szünet, amit újpasi szerint mindenkinél, én ugyanakkor még mindig azt gondolom, hogy néha hasznos lehet, és új löketet adhat egy ellaposodó kapcsolatnak. mindenesetre ha újpasi szünetet szeretne majd, akkor mindenképpen szakítanom kell vele, most, hogy már tudom a véleményét ezekről. de visszakanyarodva menicékhez: két és fél év, szinte rögtön együtt élés, és vége. még mindig nem hiszem el ugyan, mármint él bennem valamilyen beteges remény, hogy nincs ennek teljesen vége, de most úgy tűnik, mégis. így menic szingliként ünnepelte a harmincadik szülinapját, oda mentünk, ahol a céges party is volt, és még újpasi is lejött, és szerintem nagyon jó kis buli volt. tény, hogy nem vall rám, hogy kettőkor eljövök, de korán kellett kelnünk másnap, azaz igazából újpasi kelt 8kor, én még visszaaludtam egy pár órát, és persze így is másnapos diszkomfortom volt, miközben újpasi új lakásában kapargattam a festékcsíkokat az ajtók tejüveg ablakáról, ilyenkor mindig eldöntöm, hogy sohanemiszom, pedig nem is ittam sokat, csak 6 zubrowka-almát, de úgy látszik, ez is elég volt ahhoz, hogy zsibbadjak egész másnap. a pultos srác megismert a múltkori buliról, a zubrowkáról emlékszem rád!, mondjuk én pont, hogy a captain morganről emlékszem rá, de nem akartam vitatkozni vele, most sem hazudtolta meg magát, úgy töltötte majdnem félig a hosszúkás poharunkat zubrowkával, hogy öröm volt nézni.

újpasival nem vitatkoztunk össze semmin, csak egyszer lépett oda hozzám jelzésértékűen a pultnál, amikor épp egyedül kértem menicnek és magamnak italt, és a miller zoli haverja óvatosan fűzni kezdett (mire a zoli én kérek elnézést nézéssel a tenyerébe rejtette az arcát), újpasi nem az a sarokból nyugodtan szemlélem, ahogy fűzni próbálják a csajomat típus, és ezen jót mosolyogtam, közölte velem, ahogy jöttünk el a pulttól, hogy a pasi meg akart hívni téged egy italra, csak, hogy tudd, én meg nevettem, hogy nem szokásom elfogadni, szóval nyugi. azt pedig csak magamnak jegyzem meg, hogy a miller zolival csak azért mosolyogtunk össze többször az est folyamán, mert eszembe jutott, hogy volt egy szülinapom pár éve, ahol véletlenül összefutottunk vele, és marie bemutatta nekem, és két puszival köszöntött fel, és nagyon szimpatikus volt, akkor láttam életemben először rövid hajjal, és meg kell hagyni, nagyon jó pasinak találtam. (feltételezem, ez a lassan 4 évvel ezelőtti villámtalálkozás benne is mély nyomot hagyott, ezért mosolygott. nyilván nem azért, mert kedves pasi, és viszonozza, ha valaki kedvesen rámosolyog.) mondjuk azért is mosolyogtam, mert álltunk a lányokkal (plusz újpasival) a pultnál, és már épp kezdtük jól érezni magunkat, amikor is megkértem menicet, hogy ugyan már menjen oda a zolihoz, és mondja el neki, hogy egyrészt, most harminc éves, másrészt azt szeretné csak mondani (és itt kezdjen el énekelni), hogy egy dal, s te újra mellém ülsz, és lobog a tábortűz, szél belekarol.. ezen annyira elkezdtünk nevetni, hogy újpasi már zavarba jött, de mi nagyon jól szórakoztunk, az a lényeg. (az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy én tényleg szeretem a miller zolit, szerintem nagyon rendes, sármos pasi, és azt is be kell vallanom, hogy a tábortűz című számukat tényleg szerettem, sőt, a nagypapámat juttatta eszembe a halála után, és még sírtam is ezen a számon.)

amikor újpasit kérdeztem, hogy most már nyugodt-e, hogy látja, milyen szolidan bulizunk, mint minden átlag lánytársaság, nevetve megjegyezte, hogy persze, bár, konkrétan hat pasi állt csak miattunk a tánctér mellett, illetve, hogy nos, azért nem minden lánytársaságban megy ez az enyhén-leszbizés, mondtam neki, hogy na itt most nagyot téved, mert az, hogy egymással csípőtáncolunk, csapkodjuk egymás seggét, meg ilyenek, az bizony teljesen átlagos viselkedés/jelenség barátnős csapatoknál a tánctéren. jut eszembe, azt még nem is mondtam neki, hogy a vége felé a női mosdóban egy idegen csaj jött felém nagy lendülettel, miközben a másik csak állt az ajtónál, hogy nem láttad a kiírást? most itt benn csaj rablás van, és a kezével a melleim felé nyúlt, aztán átdobta a haját a másik vállára, és sóhajtva tovább ment, hogy jó, mindegy, menj ki nyugodtan. úgyhogy kezet mostam, és kimentem.

teszem hozzá: az egész éjszakát botlás nélkül kiviteleztem a magassarkúmban, még táncoltam is! azt hiszem, kezdek nő lenni.

és még

2011-12-19T13:29:00.001+01:00

van két újabb gyöngyszem. muszáj.

kutyával dug és összeragadnak a nő - gratulálok (de amúgy kik ragadnak össze, a nő mit csinál?)

realista pisi - erre viszont van magyarázat

akik véletlenül találnak ide

2011-12-16T15:32:00.004+01:00

ilyet vagy nagyon rég, vagy még soha nem csináltam, de mindig is akartam, úgyhogy elnézést, de egy kis keresőszó statisztikával fárasztom magam így pénteken, még a havazás előtt.

udvarias ellenőr – most tényleg?

fehér vazelin mire jó? – mondanám, hogy kinek-mire, volt erről egy videó is, lehet szempillára-hajvégre kenni, hogy puhuljon pl, én a számra szoktam tenni picit, jobb, mint egy szájfény, de biztos van, aki öklözéshez használja a mai napig (lásd: síkosító)

le is nyelem - ebbe ne menjünk bele, de örülök neked

harisnyára – ki, mire/hova, most ebbe se menjünk bele

walkman az ideges szám – nem tudom, például a nirvana bleach-étől én mindig ideges lettem, walkmanen mondjuk ezért sem hallgattam, bocs

fekszem a mellkasodon– én meg azt hittem, ez az influenza

álom macskaharapás – féltékenység, csak mondom

quarelin – Isten ajándéka

ausztrál wine bitch – én is kérek, majd megkérdezem sunnyt, mi az

gyűrű a hüvelykujjon – igen, valószínűleg meleg!

jesszum pöpi – biztos a jesszum pepi szegedi változata, de a simáról sem tudom, mi

"pasim meztelenül" – először ijesztő, majd megszokod

vidám dinó – én is akarom!

hogyan csúnyította el magát egy lány – így, például

chuck norris ezer arca – az steven segalnak van csak, bocs

gyógytorna szájzár esetén – mondanám a szopást, de nem biztos, hogy segít

végül a kedvencem:

isten éltessen te vén picsa – téged is!

hey soul sister

2011-12-16T14:50:00.001+01:00

de evezzünk egy kicsit más vizekre. ez a melegfront vicces, de a fejem (sőt, a még mindig fájdogáló fogam) sem örül. továbbá reggel megmutattam a pasimnak a váll izolált rázást (öltözés közben), amit hívhatunk nyugodtan mellrázásnak, és érdeklődve figyelt, úgyhogy amikor már jól hastáncolok, megígértem neki, hogy természetesen kap belőle privát verziót. szerintem szeretni fogja.

szóval itt van ez a melegfront, amitől tavasz érzés bújik a kabátom alá, aztán még elvileg ma jön a viharos széllökés meg a hó, miközben én vidéken leszek, pedig a pasimmal megbeszéltük, hogy együtt ünnepeljük az első havazást, és ezt szomorúan veszem tudomásul. mármint, hogy mégsem sikerül együtt.

azt azonban még gyorsan leszögezném, mielőtt bárki félreértene: az, hogy ettől nem ijedtem meg, nem azt jelenti, hogy hamarosan megkéri a kezem, én pedig boldogan igent mondok, minden problémánk megszűnik, és még jövőre megszülöm zoi unokatestvérét, csak azt jelenti, hogy kezdem nagyon jól érezni magam ebben a kapcsolatban, és kezdem elengedni magam, és nem görcsösen szorongatni a múltamat a kis, hideg ujjaimmal.

háhá

2011-12-16T13:19:00.000+01:00

jó, nem puffogok, csak ezen röhögök tíz perce. de befejeztem, azt el kell ismernem, hogy van humorérzékük. elég jó.

off

2011-12-16T09:54:00.001+01:00

tudjátok, hogy az elmúlt lassan 7 éves blogpályafutásom alatt talán, ha kétszer írtam olyan bejegyzést, amely politikai témával foglalkozott.

nos, most sem fogok ilyen bejegyzést írni, de van az a szint, amikor nekem is muszáj, nem hőbörögni, csak halkan megjegyezni, hogy gyerekek, ugye az nem kérdéses, hogy ami ebben az országban folyik, -utálom ezt a klisét, de muszáj kimondanom- az egy vicc. olyan fajta, amin nem tudok nevetni. igen, én vagyok az egyik szerencsétlen barom, aki elhitte, hogy legalább látszat-fellázadhat egy leplezetlen zsarolás ellen. tévedtem.

one day

2011-12-15T20:40:00.001+01:00

és ugyan már volt ilyen bejegyzés, és tök unalmas lehet, de egyszerűen le kell írnom, hogy most épp jól érzem magam a bőrömben, voltam hastáncon, már egész jól (értsd: 50%-osan) megy az oda-vissza csípő nyolcas, de az izolált mozgások annyira nehezek, hogy sosem gondoltam volna. még egyelőre olyan robotosan tolom, de jó lesz ez, érzem én, felvillanyoz minden alkalommal, és a gerincemnek is jót fog tenni, mondta is a masszőröm (akinél fél éve nem jártam), hogy az egyik páciense 5 éve hastáncol, és azt mondta neki, hogy az első év nagyon kemény volt a hátfájásaival, de aztán visszájára fordult a dolog, és azóta csak segíti a tartását, és nincsenek olyan fájdalmai, mint régen. szóval már csak egy év, és a hátam is jobb lesz, most szólok.

tegnap egyébként masszázs után szinte repültem hazafelé, mert kiropogtatták a nyakamat, feloldottak néhány csigolyablokkot, kaptam fejbiccentő izom csomókra durva masszázst, (persze ma már fáj tőle izomláz szerűen minden porcikám, de mégis jobb,) és itthon forró, citromos fürdősós fürdőt vettem, és befejeztem az egy nap olvasását (nem, nem töltött el katarzis érzéssel, én azt hiszem haragszom ezért a könyvért igazából, nem ér!, nem oldotta fel a végére a fájdalmamat), közben majdnem kihűlt a már alig habos víz, és azt hittem, újpasi mellett fekve majd iszonyat relaxáló és mély álomban lesz részem, ehhez képest egész éjjel melegem volt (holott nagyon fázós vagyok), ki-be takaróztam, levetkőztem bugyira, és akkor is melegem volt, és holott rettentő álmos és fáradt voltam, úgy négyig nem tudtam elaludni.

úgyhogy most picit fáradtnak érzem már magam, így nap végére. és megettem egy kis üveg kaviárt és egy fél citromot, és rájöttem, hogy nagyon szeretem a kis, apró, fekete és piros kaviárt citrommal és vékonyan megvajazott pirítóssal, mondjuk újpasi nincs oda a halakért, amikor múltkor megkérdeztem, kér-e kaviárt, azt mondta, nem kér ikrát kenyérrel, és nevetett. mondom, igaz, a spenót az bezzeg kurva finom lehet. (azt ő szereti tudniillik)

potential

2011-12-15T20:26:00.000+01:00

minden kapcsolatomban én engedtem többet, ilyen típus vagyok. veled azért próbálom megtartani az egyensúlyt, és azért nem engedek, azért nem söpröm szőnyeg alá azokat, amik rosszul esnek, mert a többi kapcsolatommal ellentétben benned érzem azt a lehetőséget... azt, hogy akár örökre is szólhat. nálad érzem, hogy te lehetsz az. és jól akarom csinálni.

és az a durva, hogy ez engem nem megijesztett, hanem hihetetlen melegséggel töltött el odabenn, a szívemben, a lelkemben, az agyamban, és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

imádom a hatalmas szempilláit.

fb

2011-12-14T23:13:00.002+01:00

egy volt pasi kollégám, akinek nemrég születtek meg az iker babái, átállította a facebook státuszát kapcsolatbanról single-re. na, ez előtt most értetlenül állok.

mereng

2011-12-14T13:31:00.000+01:00

köszönöm a hozzászólásokat (írtam választ, Sz.!). szmájli. nem nagyon volt bennük viszont olyan, amin én magam ne gondolkodtam volna már el, és tudom, hogy segíteni szeretnétek, és jól esik, de szerintem nem rontottam én ezt annyira el, illetve nálam az, hogy hezitálok, hogy megkérdőjelezek, normális dolgok, így most, hogy egy ötéves kapcsolat utáni hirtelen váltás után teszem ezt, nem ad okot különösebb aggodalomra. háh'. persze, jobb lett volna egyedül maradni egy ideig, de a szerelem sosem akkor jön, amikor szeretném, amikor tervezem, amikor számítok rá. és most, belegondolni abba, hogy újpasiról le kellene mondanom, összeszorítja a szívemet, a torkomat és a gyomromat egyszerre, így tudom, hogy most nekem ő kell. aztán majd meglátjuk, működik-e így, vagy tényleg elvetélt kapcsolat ez már azzal, hogy nem vártam eleget. és akkor ebből is tanulok, és igen, emiatt is majd szenvedek. de most éppen nekem jó, így örülök, amíg ez az érzés kitart, próbálom kiterjeszteni minél nagyobb időintervallumra, és így nekifutni az új évnek.

life's good. just do it. meg ilyenek.

it was cold and..

2011-12-14T11:58:00.000+01:00

valamelyik éjjel a barátunkkal álmodtam, aki balesetet szenvedett a szemünk láttára és meghalt, amikor tizenkét éves voltam. újra élt, és újra baleset érte, és az a fullasztó nyomás volt a mellkasomban végig, hogy nekem kell elmondanom valahogy a bátyjának, (aki szintén ott volt akkor, és aki nagyon jó barátunk), megspékelve ezt az egészet azzal, hogy volt is köztünk valami (tény, hogy nagyon tetszett nekem ő akkor, talán picit szerelmes is voltam, már amennyire gyerekként az lehettem), ettől az egész álom még nyomasztóbbá vált, egy erdőben rohantam, és ott volt moze is, aki vigasztalni próbált, de én csak sírtam és sírtam, és a pasim simogatta meg a vállam félálomban, hogy minden oké? nem szeretek ilyet álmodni, de persze még mindig jobb, mint amikor háborúval álmodom, vagy a szeretteim halálával, azok igazán borzasztóak, bezzeg jót álmodni már rég nem sikerült.

please have snow

2011-12-14T10:29:00.000+01:00

ez az időszak rettenetes, gyerekek, de tényleg. persze jópofa, hogy karácsony előtt tíz nappal nyolc fok van, és ködbe burkolózik sejtelmesen a város, de ez a hajtás, rohanás, kapkodás, szervezés, programhalmazban fuldoklás, ez kemény. persze mit mondjon akkor marie, akinek az egész napja egy végeláthatatlan szop(tat)ás, gyerek tisztába tevés, fürdetés, ésatöbbi aranyos dolgok, mondjuk sunny tök jó apa, és még ugye munkája sincs itt, pici hazánkban, hát ennek is megvan a jó oldala egyelőre, tud segíteni nővéremnek, de most épp lebetegedett, így nem megy a gyerek közelébe, és emellett szegény még nyűgös is, nincs hisztisebb pasi a beteg pasinál, annyira tudtok szenvedni egy nátha-torok (esetleg láz) kombótól, hogy az hihetetlen, mondtam a pasimnak a villamoson valamelyik nap, jó, mert mi más náthát kapunk el, mint ti, ez a pasi verzió, sokkal keményebb, mondta nevetve ő, de a lényeg, hogy marie nagyon fáradt. én meg már hiányoltam, hogy üvöltsön az a gyerek, hát megtette végre a kedvemért, sírt, üvöltött, torzult a kis babaarca, fájt a pocija, aztán viszont, amikor nővérem a vállához emelte, énekelt neki, és ritmusra rugózott vele (ringatta), akkor a zoi (így fogom hívni, mert sunny így ejti) elkerekedett szemekkel, és csodálkozó ó-t formálva a szájával abbahagyta a sírást, és ellágyult arccal figyelt (természetesen engem), holott tudom, hogy nem lát, de rettenet izgalmas azokat a fura, még homogén kék szemgolyókat nézni, még nem látom külön a pupillát (jó, lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy csak egy kislámpa ég ilyenkor a szobában), de élmény, az a lényeg.

én meg hastáncra rohanok a magassarkúmban (külön élmény, én nem értem azokat a nőket, akik mindig magassarkúban járnak, hát ők nem is tudják, milyen csodálatos érzés lapos talpú cipőben futni a villamos után, vagy csak úgy, sétálni?), aztán ajándékot keresek a nagymamámnak, aztán gyógyszertár, aztán kiszakad a zacskó, ömlene ki a neocitran és acc és grapefruit cseppes doboz a gránitlapokra, amin közben kopog a sarkam, rám melegszik a kabát, a sál csak úgy kibontva lóg a nyakamban, a táskámba már nem fér semmi, és akkor a naptárt is bele kell préselnem, és akkor van, hogy gyógymasszázsra rohanok (ez lesz ma), aztán majd viszem vissza holnap hastánc előtt még a nokiámat a szervizbe, mert persze ugyanolyan szar, mint volt, aztán takarítani kell otthon, és még semmit nem készültem karácsonyra (jó, vettem bailey's-t és zubrowkát, meg néhány alap süti hozzávalót), aztán pénteken munkából rohanás pályaudvarra, 3 és fél óra vonatozás vidékre, aztán szombaton ugyanez, csak busszal, mert vonat nem lesz akkor, amikor jönnék (reggel hatkor pedig nem fogok felkelni, az ugye egyértelmű), és aztán gyors zuhany és smink és öltözés, és irány menic 30. szülinapja, ahová újpasi is jön, akivel remélem most nem vitatkozunk össze semmin, hanem folytatjuk a jelenlegi finom mederben csörgedezést, tudniillik, hogy az elmúlt napokban nagyon szeretjük egymást, és kezdünk harmóniába kerülni, és már megvettük egymásnak a karácsonyi ajándékot is, ami egy wellness 3 nap lesz, hógolyózással és forralt borozással egybekötve (már csak a hó hiányzik, de januárra csak lesz, nem?), szóval zajlik az élet, mondom én, közelednek az ünnepek.

tudod, a blogomban

2011-12-11T02:44:00.002+01:00

"..szerintem te képtelen vagy a boldogságra. És azt hiszem, a lelked mélyén nem is akarsz boldog lenni, mert valamiért jó neked a mártírszerep. Talán felmentést kapsz ebben a szerepben, nem tudom... Ráadásul folyamatosan a múltban élsz, minden egyes kapcsolatban az ex-akárkikkel foglalkozol, régmúlt kapcsolatokat, mondatokat, beszélgetéseket elemzel, illetve hát néha rágódsz rajtuk. De a jelent olyan kevéssé tudod megbecsülni, mindig ott van a de.... Soha nem az kell, ami éppen van.."

nem, nem veszem bántásnak, sőt, köszönöm. ez nem azt jelenti, hogy nem fáj, vagy nem esik rosszul, de valószínűleg azért érzem így, mert van benne valami. és igen, igaz, valamiért én már csak ilyen nosztalgikus szentimentális vagyok, nem tudom ezt mire visszavezetni, mert akármilyen mélységig is próbálok leásni az életemben, nem találok okot, csak okozatot, amivel másokat és magamat is folyamatosan bántom. azaz talán mégsem. fontosak a kapcsolatok az életemben, a múltbéliek is. nem csak szerelmek, barátságok is. nem csak szerelmek, kalandok is. ezt sosem éreztem problémának, mert hiszem azt, hogy attól leszünk olyanok a jelenben, ami a múltban történt velünk, azt, hogy melyikünknek milyen szerencséje van, milyen történéseket, embereket, sorsokat vonz magához, embere válogatja, de kár lenne a múltunkat megtagadni, mert tagadhatatlanul is formál minket. talán én a kelleténél is többet/jobban foglalkozom a múlttal, rég elmúlt kapcsolatokkal, érzelmekkel, jobban, mint az egészséges lenne, mint kéne, de ezt elismerem, ezt nem bánom, én ilyen vagyok. szeretem az emlékeimet, és csodálom az erőt, amivel bírnak, amivel formálják a jelenemet. persze én is kellek hozzá, de én ezt így akarom, ezt nem bánom.

moze más eset. túl sokáig voltam vele ahhoz, hogy egyszerűen beírjam a guys from the past címkémet, mert rossz érzés, hogy bekerül közéjük, de azt nem tagadom, soha nem tagadtam, hogy nem véletlenül szerepel egy ilyen címke a bejegyzéseim kategorizálásában, mert tudom, hogy nekem igenis számítanak régmúlt kapcsolatok.

és igen, bennem is felmerült már többször, hogy képtelen lennék a boldogságra, de akkor mégis mit éreztem abé mellett éveken át, mi tett olyan egésszé moze mellett, hogy szimplán el tudtam bőgni magam a boldogságtól és kiegészüléstől, amikor beleszagoltam a tarkójába, ahogy mellettem feküdt? szerintem képes vagyok a boldogságra, és azon szerencsés emberek közé sorolhatom magam, akik megtapasztalták, átélték, és mellőzni próbálva a szentimentális énemet: akik elmondhatják, hogy éreztek már olyan boldogságot, hogy azt mondhassák, már meghalhatok, mert már éltem, megtapasztaltam az igazi boldogságot. így ezzel nem tudok egyetérteni. azzal igen, hogy valamiért nem akarok boldog lenni, talán büntetem magam valamiért. jó lenne rájönni, hogy miért, de ehhez egyedül kevés vagyok, elég kellemetlen lenne ezt is a szüleim nyakába varrni, mert az nem lehet, hogy mindenről ők tehetnek.

és igen, nos, a soha nem az kell, ami van problémakörön már dolgozom egy ideje, talán egyszer sikerül is, és kilépek ebből a nevetséges kliséből., de ismerjük el: sokan így vagyunk ezzel. ha mégsem, szóljatok, lehet, hogy én gondolom rosszul.

"ráadásul sajnos ez az új kapcsolat abszolút "nincs ló, szamár is jó"-ügynek tűnik...de nem értem minek szamár, ha nincs ló?"

értem, és szintén nem veszem bántásnak, én csak örülök az objektív-szubjektív észrevételeknek. de mégiscsak hozzá kell szólnom: nem írtam a blogon az újpasival alakuló kapcsolatomról, akkor, amikor alakult, mert sajnos előfordulhat(ott), hogy olyan ember fut bele a bejegyzésbe, aki ismeri moze-t, és mesél neki róla, és nem akartam neki fájdalmat okozni. de mégis, maradjunk annyiban a hitelesség kedvéért, hogy újpasi nem a nincs ló, jó a szamár kategória, annál sokkal több, konkrétan sok fájdalom és lelkifurdalás okozója, miszerint, hogy tudok beleszeretni valakibe ilyen őrült módon, miközben az expasim szívét darabokra törtem? újpasi nem pótlék, nagyon figyeltem is rá, hogy ne az legyen. az ő hatalmas pechje az, hogy elhittem, túl tudok lépni egy ötéves kapcsolaton csak úgy, és kiderült, hogy nem. az ő hatalmas pechje az is, hogy a moze-zal szemben érzett bűntudatomat rá vetítem ki, és őt büntetem érte, ahogy az én pechem az, hogy nem bírt várni, és én sem akartam várni, és túl gyorsan ugrottam ebbe a kapcsolatba, mert egyedül kellett volna maradnom jó ideig, hogy lezárjam magamban a múltat. nem így tettem, és ezen már nincs mit szépíteni: vagy megy így, vagy nem, egy biztos: tovább kell lépnem, és le kell számolnom a mártír szereppel, egyrészt, mert nem visz sehová, másrészt, mert nem áll jól, és nagyon unom is ráadásul.

az pedig, hogy újpasival mire jutunk, nem csak rajtam múlik. de talán erről majd máskor.

addig is, köszönöm.

i think i'm paranoid

2011-12-09T22:29:00.000+01:00

pedig egyébként jól indult az este, és büszke is voltam magamra, mert újpasival normális párként viselkedtünk, megbeszéltük, hogy most már nem tartok senkitől, és elérkezett az idő, amikor mindenki tudhat rólunk (mondjuk ezzel nem is kellett a buliig várni, mert reggelente kézen fogva sétálunk nagy romantikusan a munkahelyre, illetve múltkor véletlenül rutinból az üveg-liftben is megcsókolt elköszönésnél, de hát azért mégis csak most jelentünk meg nyilvános eseményen együtt először), és azért izgultam picit. de nagyon udvarias voltam, bemutattam moze-nak és másoknak is, akik még nem ismerik, és ő is bemutatott másoknak, akik nem közvetlen kollégáim, és nagyon jól táncoltunk is együtt, csak aztán valami elpattant az agyamban. sajnos, amikor az alkohol elnyomja a racionális miát, elég fura gondolatok fészkelik be magukat oda (a tavalyi buli után konkrétan egy kád vízben vacogva sírtam moze-nak, hogy nem szeretnek minket az új kollégák, és lesajnálnak, és nem számítunk senkinek - holott épp felváltva ölelgetett a főnök, egy főszerk, és fűzni próbált három másik kolléga, tehát senki sem bántott), maradjunk annyiban, hogy afféle üldözési mániás agyterületem aktiválódik, ez lehet, hogy inkább orvosi eset, mint átlagos, ezen igazából még sosem gondolkodtam el komolyabban.

a mostani eset ugyanis nagyon egyszerű: újpasi figyelmes, nagyon is az, sőt. újpasi vigyáz rám, lesi a gondolataimat, vigyáz, hogy véletlenül se bántson meg, érezteti, milyen fontos vagyok, és, hogy csak én vagyok fontos, nem ad okot féltékenységre, újpasi röviden: nagyon jó hozzám. ehhez képest amikor újpasi eltűnt egy kis időre, én pedig épp annak lehettem közvetlen szemtanúja, hogy az egyik kollégája hogyan táncol hátulról az egyik kolléganőjük csípőjét fogdosva, és láttam, milyen arcot vág hozzá, holott tudom, hogy egy tündéri srác, és a menyasszonyát is ismerem, és a csajról is tudom, hogy nagyon jó anya és feleség, de bulikon nagyon is lazít, akkor visszajött az, amit istenigazából először a rádiónál éreztem, hogy undorodom a pasiktól. hogy márpedig ez a kőkemény valóság, ilyenek a céges bulik, ilyenek voltak régen a házibulik, mindegy, kinek milyen szép kapcsolata van otthon, a bulin semmi és senki sem szent, az emberek lerészegednek, céges bulikon főleg - kieresztik az addig felgyülemlett gőzt, lazítanak, összejönnek, és másnap úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. jobb esetben. rosszabb esetben az egyszeri esetből viszony lesz, de ezt most hagyjuk is. szóval mivel tudom, hogy ezzel a kolléganővel az én pasim nagyon jóban van, persze, hogy befészkelte magát a gondolat a fejembe, ahogy elképzeltem, hogy más bulin, ahol én mondjuk nem vagyok ott, ez náluk az általános, és ebben nincs is semmi, mert nem szex, nem megcsalás, de akkor is beleremegett a gyomrom, hogy úristen, moze soha nem tett volna ilyet, és nekem nem kell olyan kapcsolat, amiben ilyen eszembe jut. ezt a gondolatot viszont nem osztottam meg újpasival, hanem egyszerűen, amikor hozta felém a cola lightot, amit kértem tőle, simán elmentem mellette, ittam vizet a mosdóban, majd amikor ott várt kinn a barátjával, szó nélkül elmentem megint mellette, és itt borult ki a bili, mert utánam jött, hogy mégis mi bajom van, mit csinálok tulajdonképpen?

és igazából, így józan ésszel végiggondolva, szerencsétlen egész este boldogan, büszkén velem volt, bemutatgatott a barátainak/kollégáinak, én meg azért, mert egy haverja épp egy csaj seggét markolászta élveteg arccal, őt büntetem azzal, hogy amikor inni hoz nekem, levegőnek nézem. szóval így kezdődött, a többi pedig a szokásos: mindent egymás szemére hányó veszekedés lett a vége, amikor is mondott valamit a moze-zal való kapcsolatomra, valami olyasmit, hogy akkor is flörtöltem minden bulin pasikkal, úgyhogy ő jogosan retteg, hogy vele is ezt teszem majd, és így jutottunk el ahhoz a részhez, ahol térdre rogyva bőgök, és magamban moze-tól kérek bocsánatot úgy ezredszerre már.

de az mégis vicces volt, amikor a két kedvenc pasim (igen, ha nem lenne pasim, ha nem lett volna moze, igen, mindkét kedvencem eléggé tetszett volna, de csak nemrég jutottunk el odáig, hogy beszélgetünk is becsípve céges bulin) mellett álltam, és kiflikarikát tömködtem a számba, és zubrowka-almát szürcsöltem szívószállal, és nevettünk nagyon (ez itt, ez a kék kép pedig egy hatalmas fasz, semmi rejtély, nem színteszt, ez egy kék fasz az arcunkba tolva), és akkor az egyikük, akire még fel is nézek szakmailag nagyon, megkérdezte, hogy és ki is ez az új pasid, de most komolyan? ez igenis vicces volt, mert nemrég még azt sem gondoltam volna, hogy valaha beszélgetni fogunk, nemhogy ilyen haveri szinten, szóval igen, ez jó volt.

i hurt myself today

2011-12-09T21:35:00.000+01:00

melltartóban és harisnyában-miniszoknyában térdelek a szőnyegen, és az ágyra borulva bőgök, hogy bocsáss meg, ne haragudj rám!, közben hallom, ahogy a kádba verődnek a vízsugarak, a fürdőből, ahol a pasim zuhanyozik. én pedig az expasimra gondolok, és érzem, ahogy újra és újra megszakad a szívem attól az emléktől, ahogy mellettem ül a kanapén, ölében a plüssel, és kiszakad belőle az addig visszafojtott sírás, ahogy azt kérdezi, miért nem akarsz velem élni? miért nem akarsz velünk élni?, miközben simogatja remegő kézzel a kutyát. már egy jó ideje nem gondoltam erre az emlékre, de túl sokat ittam a céges karácsonyon, és a veszekedésünk újpasival kihozta belőlem. már nem tudom, melyik mondattal bántott meg, csak azt tudom, hogy valami olyan volt, amitől megint csak az az érzésem támadt, hogy védelmeznem kell moze-t, hogy ami a miénk volt, az a szent, és újpasinak nincs joga velem lenni. egész egyszerűen leírom, mert ez az igazság, azt hiszem ez az érzés bujkál bennem a kapcsolatunk eleje óta. tudom, nem vagyok normális, és tudom, hogy moze már túl van ezen, és boldog mással, és már nem sír remegő kézzel a kanapén, de nem tudom elfelejteni, hogy mennyire megbántottam, és azt hiszem, soha nem is fogom tudni. és elég egy mondat és jó sok captain morgan (konkrétan egy fél literes korsóban mixelte össze a pincér a koktélomat, csakhogy valamiért a fél literből körülbelül két deci volt a rum, az is biztos, hiába kértem bele még egy üveg gyömbért és még egy lime-ot, alig bírtam meginni - jó, persze megittam, egy mártír vagyok), és én ott vagyok megint a nyári, esős napon, amikor a gyomorgörcstől már majdnem hányok, és érzem a csomót a torkomban, ami csak akkor múlik el, amikor kimondom végre, amikor megérti végre, hogy mit akarok mondani. helyette újabb fájdalom keletkezik, egy másik csomó, a bűntudat, és ahogy a ligetben dobáljuk a plüssnek a labdát, a szakadó esőben, úgy érzem, hogy ez életem egyik legrosszabb napja, és csak úgy tudom elviselni, hogy meghasonulok, hogy egy új ént kreálok, mert a mostani nem bírja elviselni, a mostani nem bírja ezt a döntést meghozni, és akkor könnyebb picit, amikor látom, hogy már dühös is, nem csak fáj neki, és tudom, hogy majd túl lesz rajta. és tudom, rettentő szánalmas, hogy nagyjából már tényleg túl van rajta, és én maradtam benne a szarban, nyakig, és biztos kezeltetnem kéne magam, de nem tudok túl lenni ezen a fájdalmon, nem tudom elengedni, mert.. nem tudom, miért.

azt eddig is tudtam, hogy túl empatikus vagyok, hogy túl lelkiismeretes és lojális és, hogy moze-zal néha tényleg úgy viselkedtem, mint egy gyerekét oltalmazó anya, de félek, hogy nagyon elrontottam én ezt, mert talán inkább meg kellett volna várni, amíg ő hagy el engem, mert nem tudok szabadulni a fájdalomtól, és nem tudom abbahagyni a sírást, mert valami elromlott bennem azon a napon, július kibaszott másodikán. és már soha nem tudom megjavítani, attól félek. és talán ennek így is kell lennie, nem tudom. talán így.

you should try it in heels

2011-12-07T18:20:00.000+01:00

szokásos év végi hajtás, ilyenkor valamiért mindig rengeteg a munka, de azzal még nem is lenne baj, csak amikor hét különböző dolog vár rám, és az egyikkel nem tudok haladni a másik miatt, és közben beesik a nyolcadik sos is, akkor mély levegőket kell vennem. most érzem, hogy jól jönne a szabi, na majd az ünnepek alatt. vagy nem.

a tegnapról annyit, hogy perszehogy akkor érkezik a havonta esedékes petefészekgörcs, amikor felavatom az eddigi legmagasabb sarkú cipőmet (nem kell tűsarokra gondolni, ez normális sarok, csak nekem furcsa), és hastáncra is mennem kell, és behúzni a hasat, feszíteni a popsit, tartani a derekat, amikor pont ott fáj úgy, hogy legszívesebben csak egy kád meleg vízben lebegnék, nem, hogy feszítgessem az izmokat, de csodák csodájára egy idő után enyhült a fájdalom, és egy órával később még az unokahúgomat is fel mertem emelni, és tudom, hogy még alig lát, nyilván csak formákat vagy maszatokat meg fényeket, de olyan csodálkozva nézett rám, hogy attól picit megijedtem, mi lehet bennem olyan fura, de hát végül is ő egy újszülött, még egy hetes sincs, szóval megnyugodtam, hogy nincs semmi torz kisugárzásom, csak nyilván máshogy fogom, mint az apja vagy az anyja.

és most már valaki igazán ~~pofán vághatna~~ rám szólhatna, hogy ne egyek több karácsonyi mandulás-fahéjas-milkát, valahogy úgy, hogy de hát neked inzulinrezisztenciád van, baszod! köszi.

smile

2011-12-06T10:26:00.001+01:00

tudom, hogy az ember sajátja mindig a legszebb számára, de ez a gyerek nem is az enyém, és oké, hogy a világon a hozzám legközelebb álló emberé, és hát az én vérem is valahol, és hát ott voltam a születésénél, és nyilván ez is közelebb hozta hozzám, de akkor is a legszebb baba, akit valaha láttam. ez a kép meg nem a legélesebb, mert videóból van, de itt olyan édesen mosolyog, hát meg kell zabálni, az az igazság. aztán majd írok másról is. azt azért megjegyezném, hogy az expasim (moze) és én két lánynév között vacilláltunk (most abba ne menjünk bele, hogy ki tudja, lehet-e gyerekem, illetve, hogy még évekkel későbbre terveztük, illetve, hogy azóta szétmentünk), az egyik a mia, a másik a zoé volt. mindkettő szépen illett volna moze vezetéknevéhez, és mindkettő tetszett nekünk, a miát pedig ugye nem kell külön magyarázni. és ha már nekünk nem jött össze, jó érzés, hogy legalább az én magyar-ausztrál unokahúgomnak ilyen szép neve lett. szóval ő itt zoé.

a night to remember

2011-12-04T16:12:00.001+01:00

szerdán, november 30-án, este fél tizenegykor hívott a pasim, hogy végre el tud jönni a munkahelyről, és épp azt egyeztettük, hogy akkor megvárom ébren, amikor is marie hívott, hogy elfolyt a magzatvíz, és épp ctg-n van, már benn, a kórházban a szülésznővel, úgyhogy akár indulhatok is. (ugye mondtam, hogy ez lesz) konkrétan rohangálni kezdtem a lakásban, hogy úristen, mit hagyok itthon, bedobáltam még néhány müzliszeletet, biztos-ami-biztos alapon a táskámba, turbó gyorsasággal felöltöztem utcai ruhába a pizsiből, megigazítottam a hajam, és addigra újpasi már itt is volt értem taxival. marie barátnője is jött, bár mondtam, hogy ne tegye, de ő nem olyan valaki, akinek csak úgy nemet lehet mondani, így beletörődtem, hogy ő is jön. újpasival legalább tudott beszélgetni, amíg az első etapot töltöttem az adventi koszorú-égősoros, meleg fényű, barátságos szobában, ahol marie fájásai először mutatták meg igazán az erejüket, és sunny vidáman álldogált az ágy mellett, mosolyogva, hogy végre, végre jön a gyerek. olyan húsz perc után lehetett, hogy marie megszorította a kezem, és üveges tekintettel nyögte, hogy nem fogja kibírni, ezt a fájdalmat nem lehet elképzelni. igazából elég ideges voltam, mert tudtam, hogy már előző éjjel sem aludt, illetve a mai nap azzal telt, hogy fájásai voltak, azaz napközben sem tudott nagyon lazítani, így féltem, hogy minél hamarabb kinn legyen az unokahúgom, mert nem lesz ereje a szülésre konkrétan a nővéremnek, és mégis, ki hibáztatná érte. én egy hét órás petefészek-méh-görcs után olyan fáradt vagyok, mint akit agyonvertek, és akkor ezt beszorozni úgy százzal.. a hideg futkosott a gondolattól a hátamon. de mégis attól lettem rosszul, hogy marie mennyire szenvedett, hirtelen kórház szaga lett az egyébként otthonos szobának, kiült a hideg veríték a tarkómra, forogni kezdett velem minden, és jött a tompa fülzúgás, így elnézést kérve kitántorogtam a váróba, ahol újpasi közölte, hogy most le kell ülnöm, mert ijesztően zöld az arcom. akkor elszégyelltem magam, és biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni benn maradni. igazából nem is beszéltünk arról, hogy én benn legyek-e, hiszen itt volt már sunshine boy, de mégiscsak a nővéremről volt szó, így elég evidensnek tartottam, hogy fogom a kezét, segítek, amiben tudok. aztán valahogy visszatért az erőm, és mégis bementem. néha kifutottam a pasimhoz, hogy megöleljen, illetve, hogy tudósítsak, de amikor fél háromkor is ott tartottunk, hogy még semmi, hazaküldtem, mert tudtam, hogy fontos prezentációja lesz másnap reggel.

innentől az egész olyan valószerűtlen, álomszerű, mintha nem is velem, velünk történt volna. a vajúdás rettenetes volt. a kezdeti fájások sokszoros erővel kínozták marie-t, és volt olyan ijesztő negyed óra is, amíg császárról volt szó, mert lelassult a baba szívhangja, ekkor hívták be az ő dokiját a szülésznő mellé. szegény nagyon sírt, én pedig nem tudtam mit mondani, csak anyámnak a vonal túlsó végén, hogy aludj már, anyukám, nem lesz semmi baj, és nem akar császárt, értsd meg, és nem akar epidurált sem (ebben mondjuk már én is eléggé osztottam az elutasító véleményét, a kétoldalas, lehetséges mellékhatásokat felsoroló beleegyező nyilatkozatot olvasgatva), de anyám meg sírt, hogy de hát csinálják már a császárt, hát ne szenvedjen, apámmal is tartottam a vonalat óránként, ő is aggódott, és a fáradtságtól alig tudott beszélni, közben sms-ben tájékoztattam néhány embert, akiknek marie megígérte, hogy jelez, mi a helyzet, és éreztem, hogy én is mindjárt elalszom, akkor vajon mennyi ereje van marie-nak, aki már üvölt és sír a fájásoknál, amik egyre gyakrabban érkeznek, és egyre tovább tartanak. a doki érkezése mindannyiunknak megváltás volt, én még titokban el is mosolyodtam, amikor láttam, hogy a feje tetején égnek áll az elaludt hajtincs, de azt meg kell hagyni, hogy én még nem láttam ennyire megnyugtató, karizmatikus ~~és sármos~~ nőgyógyászt, szóval megértem, hogy nővérem akkor picit ellágyult, és akkor láttam az arcán először, hogy elhiszi, hogy végig fogja tudni csinálni.

sunny isteni volt, mondtam neki, hogy majd az én szülésemnél is igazán benn lehetne, mert profin támogatta végig marie-t, együtt lélegeztek, ő volt a fókuszpont, ő volt, aki erőt adott, és megnyugtató volt mindannyiunk számára a jelenléte. a végén nem terveztem, hogy benn leszek, elindultam az ajtó felé, de a doki mosolygott, hogy elég, ha csak hátrébb állunk. ami picit fura volt, hogy se maszk, se köpeny nem volt rajtunk, de hittem neki, ha nem gond, akkor nem gond. addigra már túl voltunk az állva vajúdáson-toláson, amikor marie végtagjai már remegtek a kimerültségtől, és próbált nem üvölteni, miközben rentet és pinket tettünk be marie barátnőjének az iphone-járól, mert hátha a zene segít picit elterelni a figyelmet, mindenesetre volt abban valami abszurd, amikor marie az ágyba kapaszkodva, előre görnyedve, reszkető lábakkal, terpeszben sírva nyöszörgött az újabb összehúzódástól, és pink azt énekelte, hogy so what, i'm still a rockstar. a születés leírhatatlan. nem akartam odanézni, de ha már ott álltam a közelben, muszáj volt. azt a rettenetes fájdalmat, amibe beleremegett a szülőszoba mennyezete is, persze soha nem szeretném átélni, de a harmadik ilyen szülőcsatornás-tolásnál már megjelent a baba fejtetője, és a doki fordított sunny-nak, hogy she's a blondie (amúgy nem, mert barna a kis pihe a fején), én pedig hozzátettem, hogy and you're lucky, she's white, és akkor a doki rám nevetett, csak szegény marie nem hallott az egészből szerintem addigra már semmit, és végül még egy és még egy nyomás, én pedig csak annak szorítottam, hogy legyen ereje hozzá, és amikor megjelent a baba feje, majd a szülésznő kihúzta a kis trutyis, véres, szürke testét, az életem eddigi leghatalmasabb, leglenyűgözőbb élménye volt, (és nem ájultam el!), úgy sírtam, mint egy kisgyerek, de szerintem még az is elsírta volna magát, aki épp csak arra jár idegenként, persze aztán egy fél percig megijedtem, mert olyan volt az unokahúgom, mint egy élettelen rongybaba, ahogy lógott a fejénél fogva a szülésznő kezében, és nem is sírt fel. amikor marie-ra tették, akkor viszont megmozdult, és csak nyüszögött egy picit, meg hunyorított, és elpilledve feküdt, kitekeredett pózban, de nagyon édesen.

ez volt 5:33-kor. utána annyira átestem a holtponton, hogy simán végignéztem, ahogy a doki vért vesz a placentából (és megjegyzi, hogy na, ennek semmi értelme, de ez az előírás az őssejt levételnél, szóval muszáj ezt is), ahogy vért vesznek a köldökzsinórból, szóval arra gondoltam, hogy pályát váltok, és orvos leszek. jó, nem. de akkor is, érdekes volt. vagy csak már nagyon más tudatállapotban voltam.

szóval megszületett az unokahúgom, 3340 grammal és 54 centivel (mindenki ezt kérdezi, mondjuk nem értem, miért), és nem azért, mert a miénk, de gyönyörű. és édes. de még nem fogtam a kezemben, mert túl puha a feje, és félek, össze ne nyomjam. háhá.

coming soon

2011-11-30T10:34:00.000+01:00

reggel letéptem a kendőt a szememről, és krákogtam kettőt, hogy legyen hangom, amikor marie a vonal túlsó végén fájásokról beszélt, és arról, hogy még ez tuti nem az, de azért bemennek a kórházba. aztán kiderült pár órával később, hogy még nem jön az unokahúgom, csak készülődik, és inkább hazaküldték még mára, miután az egyik kismama elájult a fájdalomtól, a másik pedig üvöltve vajúdott mellette, szóval még csak öt percesek a fájások, és a doki szerint lehet, hogy csak pénteken jön a gyermek, de marie és én úgy gondoljuk, ma éjjel lesz az idő. mert az tökre stílusos, azért. (meg, mert nekem az az elméletem, hogy minden gyerek éjjel születik, legalábbis, hogy akkor kezdődik a vajúdás, és jó, persze, én is reggel születtem, na de az éjszaka szülés az klisébe illő, úgyhogy én így gondolom, köszönöm.)

pedig már itt van a táskámban két könyv meg a fényképezőgép, jó, közben én is rájöttem, hogy nyilván nem szomorú szerelmes regényt vagy vicces kisregényt fogok olvasgatni (utóbbit ráadásul ethan hawke-tól) a szülőszoba előtti jégverem váróban, a kényelmetlen, fonott gyékényszékeken, miközben békésen forró csokoládét kortyolgatok, de ki tudja, lehet, hogy így lesz. (ühüm)

just like a pill

2011-11-30T10:23:00.000+01:00

mindig is mondtam, hogy a cataflam nem erős fájdalomcsillapító, akárki-akármit is mond, nekem még egy fejfájásomat, fogfájásomat nem csillapította, így érthető, hogy d-vitaminként szedtem napokig, és még a fejem is fájt rendesen, illetve hiába ittam rá szangriát, egyáltalán nem hatott rám másképp. arra, hogy hogy nem tűnt fel, hogy más íze van, mint eddig a d-vitaminnak, még nem tudok ésszerű magyarázattal szolgálni, de a lényeg, hogy visszaállok a cukorbevonó nélküli, barna kis golyókra.

párhuzam

2011-11-30T09:49:00.001+01:00

"megbecsülni kell, ha valaki azt mondja, este eljön értem, és hoz vacsorát is mert látja hogy nincs időm kimenni ebédelni sem, hogy kell a tudat, hogy számíthatok valakire, mert az életem nem lehet folyton egy filmnoir történet a hatvanas évekből a magányos hősnővel aki egyedül csatangol a nagyvilágban össze-vissza, hogy milyen jó az, ha valaki őszintén szeret, és jót akar nekem, és milyen az, hogy mindezek ellenére csupán annyival, hogy hozzámér, és beleszagol a nyakamba, én már lépnék ki minden ruhámból, annyira működik az a bizonyos kémia nevezetű dolog."

köszönöm.

nem póni

2011-11-29T15:56:00.002+01:00

juj, ez nem is édes, nem is cukorka ízű. mi a fene ez? megijedek, mielőtt lenyelném, gyorsan megnézem a gyógyszeres levél alján a feliratot. márpedig ez a d-vitamin.

jó, akkor majd este kiderül, mit szedtem két-három napig e helyett. mondjuk van egy sejtésem.

still missing

2011-11-29T11:59:00.000+01:00

kutyákkal álmodom, kutyákat nézek filmekben, majdnem elsírom magam, amikor boston terriert látok képen vagy videón, ami nem túl nehéz, mert fb-n spammelnek a csoport tagok folyamatosan, gondoltam rá, hogy letörlöm onnan magam, nem tudom, hogyan vészeljem át, hogy nincs velem a plüss, de az is megijeszt, hogy az új albérletben, még így is, hogy megengedték, hogy néha ott legyen, nem lehetne igazán ott, mert nagyon rossz a gyerek, és szétszedné a szőnyeget, megrágcsálná a tv-állványt, letépné a függönyt is szerintem, ha öt percre egyedül hagynám. de nem tudom nem hiányolni, mert az enyém is, és a szívem szakad meg, ha eszembe jut. szóval roppant nehéz nekem a plüss nélkül, az az igazság. és attól, hogy erről írok mindig, nem fog kevésbé hiányozni.

tudom. akkor minek.

üdvözölnek

2011-11-29T11:50:00.000+01:00

üdvözöljük! az xxx számú devizahitelének fizetőszámla-hitelkeretét ön 142 Ft mértékig kihasználta, amelyre évi 14%-os kamatot számolunk fel. üdv: a bizonyos bank

az úgy van, hogy általában felfelé kerekítettem, volt olyan is, hogy kétezer forint pluszban voltam, már amikor még volt energiám a bankot hívogatni, hogy jó napot kívánok, mia vagyok, és most, így tíz perc kapcsolgatás, gombnyomogatás után azt szeretném kérdezni, hogy hogy áll az egyenlegem, mert ugye lázadtam, és csakazértsem nyitottam anno számlát náluk (volt számlám már máshol, és ott nagyon elégedett is vagyok, nem tudom, mondtam-e már, de én nem voltam még elégedett bankkal, velük életemben először igen), a hitel viszont ott van (a banknál). így nem látok egyenleget, és az, hogy mikor-mennyit utalok, attól függ, hogy az árfolyam-kalkulátor mennyit mutat (jó, úgy is mondhatjuk, hogy a forint-svájci frank viszonya épp milyen) az utalás esedékessége napján. az, hogy ez ingadozik egy nap alatt, és az, hogy nem látom az egyenleget, eredményezhette ezt az eltérést, mondjuk még mindig nem értem, hogyan, hiszen az ő kalkulátoruk alapján, az általuk megjelölt napon utaltam, maximum azt tudom elképzelni, hogy mivel hétvégére esett a nap, és korábban kellett utalnom, addigra az árfolyam ingadozás különbözetet produkált.

akkor most fogom magam, és átutalok162 forintot. mert az jó nekem.

atomic

2011-11-28T15:14:00.001+01:00

egyébként még nem lettem nagynéni, az unokahúgom elvan a melegben, úgy tűnik, nem akar kijönni. ha tippelnem kell, akkor a hétvégén jön. vagy hétfőn. vasárnap pedig sunny és marie átutaztak velem és a tévémmel és a wiimmel a lakásba, ahol jelenleg élek, írnám én, hogy a lakásomba, de nem az, ugye, szóval hagyjuk is, és most épp újpasi nem volt nálam, így egyedül emelgettem a tévét, mert a lakásban a tulajok által "hagyott" ikeás állvány ~~baszottul~~ nagyon alacsony, és azt találtam ki, hogy az ugyanolyan színű lack dohányzóasztalt szedem szét, mert én úgyis a sajátomat használom, a pirosat, ez a nyír izé meg csak láb alatt van, szóval kitekertem a lábakat, és beügyeskedtem a tévé alá az asztallapot, ami olyan, mintha az állvány része lenne, és még mindig alacsonynak találtam, így arra jutottam, hogy az asztalka lábait is beteszem az asztallap és az állvány lapja közé, de akkor szembesültem vele, hogy hiába lett picit nagyobb és pofásabb a bicepszem az idei őszi költözések, pakolások, emlegetéseknek köszönhetően, azért egy szimpla harapófogó még nem elég ahhoz, hogy kitekerjem a csavart a lábak végéből, így ez a feladat majd újpasira vár, de szerintem ő is meg fog szenvedni vele,

..bár azt meg kell hagyni, hogy amikor a tükrös-ékszertartós-fiókos szekrényemet rakta össze a v-nyakú, fekete ujjatlan trikójában, én boldogan jártattam a bicepszén és a karján a tekintetem, miközben a citromkarikát szopogattam a poharammal a kezemben, és, hogy teljesen őszinte legyek, a fenekéről sem tudom néha levenni a szemem, ami pedig a felsőtestét illeti, nos, igen.. mert hogy a mellkasa szép, és a hasa is szép, az egy dolog, de nem szimpla dávid-izma van, mármint amit én konzekvensen faroktartó izomnak hívtam mindig is, hanem konkrétan annak a derékon szép ívben megfeszülő változata is, és ettől teljesen oda tudok lenni, el is neveztük rólam azt a két izomköteget, (mert ő ilyen kedves, hogy nekem dedikálja azt a két izomtónust,) szóval csak azt akartam mondani, hogy biztos ki tudja majd feszíteni-tekerni a csavarokat az asztallábakból, én pedig előtte megkérem, hogy ugyan, vegye már le az ingét, na azért.

breakfast at tiffany's

2011-11-28T10:38:00.000+01:00

én kérek elnézést, andy williams tök ijesztő ezen a youtube preview-n, de a zene nagyon szép, először a szex és new yorkban hallottam, amikor mr. big elköltözik, és csak a dobozok vannak a lakásban, és carrie-vel pizzát esznek és bort isznak hozzá, és akkor bakeliten megszólal ez a szám, és a two drifters-re azt mondja, úgy értette kiskorában, hogy two twisters, és azzal együtt mutatja a táncmozdulatot, és imádtam azt a jelenetet, olyan szép, olyan szomorú, olyan jó.

egyébként valami skizofrén állapotba kerültem, csodálatos követni a görbét, délelőtt sírok, miközben a moon river többféle változatát hallgatom, sajnos audrey hepburné még mindig nem tetszik annyira, pedig a breakfast at tiffany's-ből van, és nem tudom eldönteni, láttam-e kiskoromban ezt a filmet, de meg szeretném szerezni, már csak azért is, mert capote írta a regényt, amiből a film készült, illetve mert audrey hepburn annyira csodálatos és gyönyörű és tiszta nő volt, hogy élmény bármilyen filmben is nézni őt. tehát skizofrén, itt tartottunk. igen, mert egyik órában még bőgök, eszembe jut, hogy a szomszéd néni biztos hallja, aztán úgy vagyok vele, hogy végre kisírtam magamból a moze-zal való kapcsolatomat, és aztán rendet rakok, takarítok, mosogatok, teregetek, hajtogatok, szellőztetek, private practice-t nézek, megjegyzem, jelenleg ez a sorozat köt le leginkább (már, amikor van időm sorozatot nézni), nem csak benjamin bratt (aú) feltűnése miatt, hanem több szál vezetése miatt is, illetve, mert utána mindig sminkelni támad kedvem, olyan szépen sminkelik benne a nőket (amúgy tényleg), és újpasival vitatkozom egy sort, aztán megcsókolom, és azt mondja, jobban szeret engem, mint én őt, de ez nem baj, én pedig csak nézek rá, hogy hát ezt nem hiszem el, mármint ilyet nem mond ki az ember, aztán végül is rájövök, hogy nem zavar, hogy kimondta, mert végül is minden kapcsolatban valaki jobban szeret, és nagymamám azt mondogatta mindig, mielőtt meghalt, hogy az a jobb, ha téged szeretnek jobban, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy egyik órában jól érzem magam, szinte tényleg boldognak, de legalábbis elégedettnek, aztán lehangolódom, és azon gondolkodom, hogy inkább egyedül kéne lennem, aztán este, miközben fogom a kezét a sötét utcán sétálva, úgy érzem, nem is lennék sehol máshol, mert vele akarok lenni, és jó nekem, és tulajdonképpen az ijeszt meg, hogy én mindig tudtam, mit akarok, kitől, és most tényleg skizofrén állapotba jutottam, az egyik énem boldog újpasival, és boldog egyedül az albérletben, és tudja, hogy az életének egy új szakasza kezdődött, és minden más lesz, a másik énem pedig ott maradt moze-zal a másik lakásban, a plüssel az ölében, és elégedett a kapcsolatban szenvedély nélkül is, és soha nem akar kilépni onnan.

lesz ez még így se.

wherever you're going

2011-11-26T13:40:00.000+01:00

let you go

2011-11-25T19:58:00.000+01:00

tudod, tegnap pont szegény menic-kel beszélgettem, és most épp szünetelnek a pasijával, két és fél év után. ~~a mi félidőnk lett volna.~~ és szomorú, persze, mert a srác elköltözött, és nem tudják, mi lesz, de azt mondtam menicnek, és így is gondolom, hogy ez jó. mert (szerintem) nekik még nem késő. talán, ha például mi időben teszünk az ellen, aminek a jeleit azért már mindketten éreztük egy ideje, akkor együtt maradhattunk volna. mert vannak emberek, akik úgy gondolkodnak, hogy a szünet nem jó, a szünet már egyenlő a szakítással, újpasi mániája ez például, amikor neki valaki azt mondta, tartsanak szünetet, ő inkább megköszönte, és szakított, de én úgy gondolom, hogy
a hosszabbtávú kapcsolatoknál, ahol az emberek harmonikus megszokásba süppedve élnek, boldogan, és szeretve egymást ugyan, szép lassan elégedetlenek lesznek, mert a monotonitás vagy a gondok vagy a hétköznapok megölik a szenvedélyt, ami életben tartja a lángot, ami kell ahhoz, hogy egy kapcsolat ne alakuljon át barátivá, testvérivé, ésatöbbi, ha eltűnik a kihívás, ha nem hiányoznak egymásnak, nem becsülik meg egy idő után, amiben részük van együtt, és ilyenkor, ha még időben észreveszik, hogy efelé tartanak, akkor jót tesz a szünet, a különlét, hogy az ember rájöhessen, nem jó neki a másik nélkül, hogy féltse a másikat, hogy rájöjjön, hogy akarja, hogy nem akar nélküle lenni, hogy érezze, megtehetné mással, de rájöjjön, hogy nem akarja mással.

a szemüvegén keresztül fürkészem a kék tekintetét, nézem, ahogy helyesel elgondolkodva, nézem a száját, ahogy még kicsit durcásan megfeszül, és isszuk a forró, tejes teát fahéjjal, és végre kimondjuk, hogy már régóta tennünk kellett volna valamit, tudnunk kellett volna róla beszélni, mert többet érdemeltünk volna, és én mondtam is, hogy tegyünk ellene, biztos emlékszel, hogy én még nem adtam fel, mondja, és igen, mondom, tudom, de már késő volt. és boldog vagy, kérdezem, és nem néz rám, és azt mondja, igen, végül is persze, és akkor azt mondom, hogy szívesen, és nevetek, de ő nem tartja viccesnek, mert azért emlékeztet rá, hogy nem ő akarta így, de azt hiszem, megérti mégis, amikor azt mondom, hogy már megérte. ha neki most jó, akkor jól döntöttem, és valamelyikünknek meg kellett hoznia a döntést, bármilyen piszok nehéz is volt. és jól esik, amikor meséli, hogy a szülei nem fogadták el jó ideig, mert olyan nincs, mi az, hogy vége, olyan nem lehet, de most már megnyugodtak, és mosolygok, hogy istenem, de szeretem a szüleit, és bár megtarthatnám őket, mint család, bár ne kéne mindentől és mindenkitől örökre elbúcsúzni, amikor egy kapcsolat véget ér, mert ez piszkosul igazságtalan, és elmondom azt azért még, hogy sajnálom, hogy nem szólt senki, hogy hé, gyerekek, hová tartotok, mit csináltok, feláldozzátok a kapcsolatotokat, ennek így vége lesz, tegyetek már valamit! hogy sajnálom, hogy elrontottuk. és akkor látom a szemében, hogy ugyanúgy érzünk. azt hiszem, pontosan ugyanúgy.

ugyanakkor tudom, hogy el kell engednem, de én még azon is elszomorodom, amikor ross és rachel szakítanak, pedig tudom, hogy a végén újra együtt lesznek, hát hogy a fenébe ne szomorkodnék a saját öt évünk miatt, amikor már azt is elterveztem, hogy melyik dal szól az esküvőnknek annál a részénél, amikor a közös képeinket vetítjük a vászonra, és a többiek meghatódva-nevetgélve kommentálják a sok év pillanatát, és megjegyzik magukban, hogy nos, igen, ők szerencsések nagyon.

hogy

2011-11-25T11:51:00.001+01:00

mekkora klisébe gyalogolok bele, azt elmondani nem tudom. én kérek elnézést, én nem hiszem el magamat.

2011-11-25T11:46:00.000+01:00

most komolyan. ez óvodában még vicces lett volna. akkor a nem like-ot leszedtem megint.

and disappear for a while

2011-11-24T17:06:00.000+01:00

ez a kedves, édes hölgy olyannyira össze van zavarodva, hogy legszívesebben elköltözne egy lakatlan szigetre (jó, néhányan lakhatnak ott, meg lehet infrastruktúra is, de ne legyen sok ember), és adna magának egy hónapot, ami alatt kitalálja, hogy mit is akar, aztán visszajönne, és rendezné sorait.

i'm just saying

2011-11-23T21:39:00.002+01:00

ez a kedves, édes hölgy nem tudja megoldani, rolandkám, hogy ideérjen hatra egyik nap sem, légy oly kedves, segítsd ki - mondja a bácsi a szemüveggel az orrnyergén, roland pedig óvatos mosollyal kiszolgál, negyven perccel zárás után, és még kedves is, hát mivel érdemeltem én ezt ki, nem vagyok ehhez szokva, és amikor szomorú arcot vágok arra, hogy két hét minimum, amíg szervizben lesz, akkor azt mondja kedvesen, nincs miért sírni, ez csak egy telefon, de nem érti, hogy most át kell költöznöm a régi céges szörnyű kis nokiámba, és qwerty billentyűzet nélkül kell élnem, illetve, hogy oké, elég sok gondom van vele, azért mégis csak egy relatíve okostelefon az én kis e71-em, és valahol ugyan megbántam, hogy azt vettem márciusban végül, de valahol mégis örülök, mert szeretem, és bár nem tudhattam előre, hogy sokat fogok írni rajta, de újpasival rengeteg sms-t váltottunk már az elmúlt iksz hónapban, és olyankor imádtam a qwerty-t, meg egyébként is. szóval fájó szívvel, de reménykedve adtam szervizbe a telefonomat, mert most már nagyon dühítő, hogy rossz -már a kezdetektől- a mikrofonja, alig hall, akivel beszélek, illetve, hogy most már szoftveresen is kezd megőrülni. szóval így vagyunk. aztán a westendben leadtam javíttatni a húgom karóráját, amit karácsonyra vettem neki, és végül az apacs mellett elsétálva észrevettem a kirakatban, hogy minden -50%-os nap van, így benéztem, és vettem ezüst dobókocka és apró strasszköves ezüst mackó medált és egy mellig érő láncot (de nem olyat, amilyen után áhítozom már egy éve lassan), és a kövekkel kirakott bőrkarkötőt csak azért nem vettem már meg, mert a kiszolgáló nő nyűgös volt, és nekem ne legyen nyűgös, nekem ne tegyen szívességet, így otthagytam, pedig olyan szép, már máskor is szemeztem vele. nem, nem a nővel.

és most picit jobban vagyok, köszönöm. az pedig, hogy moze és én fél órán át beszélgetünk és nevetgélünk az asztalomnál ülve munkaidő után, teljesen természetesnek tűnik, tudom, újpasi nem így gondolná, és újlány sem, de ami köztünk volt, az nem szűnhet meg teljesen egyik napról a másikra. kérek szépen még egy kis időt, köszönöm.

same old

2011-11-23T15:42:00.000+01:00

olyan hideg van, hogy a vastag, kötött, puha dublini sálamba temetem a nyakam és az állam is, fekete, puha, bélelt, kétujjas kesztyűt húzok és a tavalyi télikabátot, a csőnadrág szárát préselem a csizmába, fáj a fülem, a bal már megint, kezdődik az, amikor nincs kedvem már kimozdulni, és a paplan alól is nehezebb a kikászálódás reggel, este ott állok a tükör előtt, és gyakorolom a mozdulatokat, mell ki, popsi be, has be, medence tart, libanoni rázás, álmos vagyok, fáj minden porcikám, növényeket is kéne vennem, vajon lesz-e olyan valaha, hogy nem ilyen mérhetetlen szeretettel és nosztalgiával gondolok rá, és pirítós és forró tea, private practice, és újpasi belép az ajtón, megölelem, később majdnem elalszom a karjaiban, beteg leszek, érzem én, azért vagyok csak ilyen szentimentális hangulatban, na.

2011-11-23T15:20:00.000+01:00

elbasztuk az időt.

ezen akkor is mosolyogtam.

funny little frog in my throat

2011-11-21T21:41:00.000+01:00

hideg, hó nélküli december - hangulat. zöldborsóleves nokedlivel. kakaós palacsinta, ahogy a puha tésztában szétolvad a fogaim között sercegő kakaópor. diétás kóla (jó, cola light) citromkarikával. hogy mári pasija és az enyém beszélgetnek, és újpasi még bátortalanul ugyan, de angolul viccelődik. ahogy marie-ék kutyájával játszom, és eszembe jut a plüss. de tudom, hogy jó helyen van, így könnyebb. a főzéstől bepárásodott ablak. a sötét kora délután. este, ágyból, vacsora után forgetting sarah marshall, négyszer tekerünk vissza egy részhez, és már fuldoklunk a nevetéstől, ez kettőnknek jelent csak valamit. az első inside joke-unk. a bölényfű vodka jéggel és almalével, szívószállal, ahogy melegíti a mellkasom, miután megittam. sarah marshallnak érzem magam, moze új nője pedig az új lány, aki boldoggá teszi moze-t, próbálok nem gondolni erre, de egy pillanatra bekönnyezek. batman heath ledgerrel, ritka alkalmak egyike, a szemem folyton le akar csukódni, a fejem a vállamra zuhan, iszonyatos fáradtság, ölben majdnem elalvás. meleg paplan alá vackolás, reggeli összebújás, mert úgy jó. újpasi találkozik húgaimmal is. családozás marie-nál. how i met your mother. ma pedig a szabadnap, korán keléssel, majd később sunnyval és újpasival lcd és led és plazma tévék és hűtőszekrények között válogatás, tolmácsolás, újpasi és sunny a smart tv-knél áll, én hirtelen a wii kiegészítőknél találom magam, és ahogy nézem őket, eszembe jut, amikor a mikrofont kaptam, amikor a classic kontrollert kaptam, hogy játszhassak a régi játékkal, amit letöltöttünk, amikor a zeldát kaptam, amikor annyit nevettünk mario kartozás és rayman rabbids-ezés közben, how i metnél az a rész, amikor nagyon nevettünk, és most csak én nevetek, mert emlékszem, mennyire viccesnek találtuk ketten, és nem az fáj, hogy újpasi más, annak örülök. az fáj, hogy véget ért, hogy elmúlt, hogy kudarcot vallottam, hogy olyan szépek voltunk, és annyira boldogok együtt. hogy sosem lesz már ugyanolyan. hogy minden más olyan idegen.

that there's a link between the two

2011-11-17T22:13:00.004+01:00

amikor épp nem energiaitaltól pörgök/hastáncolok/pirítósokat tunkolok túrókrémbe, akkor azért egyre súlyosabban telepszik rám a jól ismert, és legalább ennyire unalmas szorongás, amit a szerelem okoz. nem tudom megindokolni, miért, de újpasival hozom a szokásos sémának megfelelő stádiumaimat: először odavagyok, aztán amikor ő kimondja, hogy szerelmes, én megrettenek, hogy de hát én még nem vagyok biztos benne, hogy az vagyok, aztán sejtem, aztán már-már teher, hogy ő túlzottan szeret, és várom, hogy húzzon már egy kicsit, amikor megteszi, akkor fizikailag rosszul vagyok a lelki bizonytalanságtól, és szakítani akarok, mert nem hiányzik ez nekem, én nyugiban szeretnék élni most egy ideig, aztán egyik napról a másikra a bőröm alá szivárog alattomosan a boldogság, amit a viszonzott szerelem érzése okoz, a felismerés, hogy én is szeretem, és akkor jön a lebegés, de ugyanakkor jön a düh is, hogy már megint, már megint készülök valakit beengedni a biztonsági zónámba, anélkül, hogy bármilyen garancia is lenne rá, hogy megúszom maradandó sérülések nélkül, és talán épp ezért még mindig hezitálok, még mindig képes vagyok úgy viselkedni, hogy csak néz rám szomorúan a hatalmas szempilláin át, hogy fura vagy. annyira nem értelek néha. és tudom, hogy igaza van, de az a vicces, hogy nem direkt csinálom, szerintem moze volt az utolsó, akiben tényleg megbíztam, és persze nem is csalódtam, csak magamban, de moze különleges volt, moze mutáns volt, ahogy eleinte hívtam, mert már az elejétől fogva megadta azt, amitől biztonságban érezhettem magam. és nem azt mondom, hogy nekem az hiányzik, mert az sem működik nálam, mint kiderült, és újpasi is célozgat rá, és bizonyítja is, hogy nagyon szeret, hogy nagyon tervez velem, de van bennem valami zsigeri elutasítás ezzel kapcsolatban, amit valószínűleg az táplál, hogy volt nekem egy abém, és hosszú győzködés után elérte, hogy higgyek neki, hogy bízzak benne, és végül szilánkokra tört, és szétszórt az utcán, és még a mai napig hiányoznak egyes szilánkjaim magamból, sosem leszek már az, aki voltam, de nem is baj. pótoltam azokat a részeket mással. de mégis: nem tudok, nem fogok bízni százszázalékosan senkiben. nem megy. és nem is akarom.

tehát most a szorongásos időszakomat élem: hogyha tényleg szerelmes vagyok, és tényleg átadom magam ennek, akkor megint ott lebeg a hatalmas pofára esés lehetősége, illetve azé is, hogy megint én vállalok felelősséget valakiért, holott nem tudom garantálni, hogy nem töröm majd össze a szívét. ez egy ilyen játék. tudom. akkor mit izélek már? csak úgy, mert jól esik. hogy azt mondom: innen szép pofára esni.

i wanna

2011-11-17T21:32:00.000+01:00

és, hogy érezzétek picit a hangulatot, azt, amelyik jó, hallgassatok ti is caro emeraldot, mert nagyon jó. főleg ez a szám:

prés

2011-11-17T21:22:00.001+01:00

nem kéne, hogy a blog innentől kezdve hastáncról és teljes kiőrlésű pirítósokról szóljon, de ma voltam megint, és most már kifejezetten nehéznek is éreztem néhány mozdulatot, úgy értem, nagy naivan biztosra vettem, hogy az én csípőmozgásomban megvan az, amitől a kisujjamban lesz az egész, erre eljött az a mozdulat, ami kifog rajtam, és konkrétan egy gátlásos, robotmozgású retardáltnak érzem magam, és ezen az sem segít, hogy ő meg a tökéletes testével elém áll, és azt mondja, fogjam meg a csípőjét, és úgy csináljuk a gyakorlatot. de attól még mindig imádom az órát, és csak feldobta a hangulatom, pedig ma eléggé rossz passzban voltam, nem úgy, mint tegnap munkaidő vége felé, amikor is egy fél üveg energiaitaltól olyan jó kedvem lett, hogy majdnem sírva nevettem mindenen, és még a kollégák is örültek, mert ahogy chris mondta, olyan jó így velem dolgozni, hogy hoz nekem energiaitalt innentől kezdve mindennap. szóval most is teljes kiőrlésű pirítóst vacsoráztam túró+tejföllel, igen, megsózva roppant finom, persze előtte még kibontottam az új, drapp színű, hosszú szálas ikea-szőnyegemet, és leterítettem a barna mellé, a krémszínű parkettára, porszívóztam, hastánc mozdulatokat gyakoroltam a fürdőszoba tükör előtt, aztán pedig hasprés következett, amitől rájöttem, hogy még mindig ~~alig~~ ~~van hasizmom~~ tökéletes kínzóeszköz maga a hasprés mint olyan.

like a belly dancer

2011-11-15T20:43:00.001+01:00

mit sportolsz, hogy ilyen szép vékony a derekad? majdnem elröhögtem magam, de inkább válaszoltam, hogy semmit, csak a fekete karcsúsít, nem is olyan vékony, ő pedig nevetett, hogy aha. de nem ezért töltődtem fel teljesen boldogsághormonokkal, hanem mert végre rászántam magam, végre leküzdöttem a gátlásaimat, a frusztrációmat, amit az okoz általában, hogy idegen emberek közé kell mennem, ismerkednem kell, csapatban kell mozognom (ezért szeretem jobban a konditermeket és ott is leginkább a magányos futópados megoldást), és nem kis keresgélés után megtaláltam a tökéletes helyet, és életem első hastánc óráján vettem részt. olyan hasizmaimat is érzem/éreztem, amikről nem tudtam, a hátam, jó, a hátam ezektől a mozdulatoktól, kartartásoktól, nyújtásoktól is fáj(t), de legalább arra is dolgozunk, és az a zene, azok a mozdulatok, a mécsesek, a hangulat, a füstölők illata, ó, szerelmes vagyok... mindig is tudtam, (de legalábbis a törökországi nyaralás óta tudom biztosan,) hogy akarom, szeretném, tudnám, hiányzik az életemből, csak mindig zavart a bébihájam, meg persze amikor bébihájnál is több volt, az még jobban, szóval nem mertem mások előtt rázni a csípőm/hasam, és ugyan most sem vagyok tökéletesen elégedett, de ilyen vékony már nagyon rég nem voltam, szóval eljött az ideje: most vagy soha.

én a mostot választottam, és egyelőre nem bántam meg, olyan boldogan sétáltam hazafelé a villamostól, a kétujjas, puha, fekete kesztyűmben, mint már régóta nem (jó, max a napokban újpasi miatt, de olyan, hogy magamtól vagyok ilyen elégedett, arra rég nem volt példa), aztán elindítottam egy mosást, teljes kiőrlésű pirítóst ettem kaviárral és citrommal, most pedig kortyolom a meleg zöldteát, engedem a kádba a forró vizet, amiben nyakig elmerülve olvasni fogok. kell ennél több - pillanatnyilag?

nem, köszönöm.

love your neighbor

2011-11-14T17:23:00.000+01:00

pedig valamelyik nap olyan vicces volt összefutni a szomszéd nénivel. hamvasszőkére festett haj, harmonikus ráncokkal kontúrozott, bronzszerű arc, kedves, kék szemek, arisztokratikus mozgás (egy ilyen külsővel köszönöm, megelégednék idősebb koromban), nyújtotta felém a kezét, hogy bemutatkozzunk, ha már összefutottunk, és én széles mosollyal léptem hozzá, és viszonoztam a gesztust. (tudniillik, hogy bemutatkoztam.) amikor kérdezte, milyen a lakás, hogy tetszik a környék, és mondtam, hogy ó, nagyon tetszik, hogy ilyen csendes, békés, akkor mosolyogva elnézést kért, de mint mondta: az unokája néha itt van, és a gyerekek már csak ilyen hangosak, én erre azt mondtam, ugyan már, ez természetes, majd miután egy picit szégyenkezve/sajnálkozva ráemeltem a tekintetem a következő másodpercben, sokatmondó, néma pillantást váltottunk.

- hát, igen, a pasim néha itt van, és a szex már csak ilyen nálunk.
- ugyan már, ez természetes. én is voltam fiatal.*

*nem vagyok benne biztos, de szerintem ez a telepatikus párbeszéd zajlott le köztünk.

still loving it though

2011-11-14T16:26:00.002+01:00

én elköltözöm innen, bassza meg.
akkor hagyta el először a számat, olyan este tizenegy körül, amikor a laptop space billentyűjével kimerevítettem barney (how i met your mother) arcát a monitoron, mert már alig hallottuk a zajtól neil patrick harrist a pasimmal (lesz neve, jól van na, csak attól olyan valóságos lesz, attól már lesz valaki, na..). mosógép? bútorhúzkodás? kis gyerekek futkosása ide-oda? sztepp tánc? futópad! és tényleg. nem mintha mellbe vágott volna a dolog, márminthogy papírból vannak a falak, mert tudtam, hogy ha új építésű, akkor ez lesz, és tényleg, a szomszédban az unokák kibírhatóak, az irodai telefoncsörgések is csak akkor zavaróak alulról, ha hétköznap valamiért otthon tartózkodom, egyébként, mire hazaérek, már nincsenek nyitva, de, hogy konkrétan az ágyam felett dübörög egy futópadon futó valaki, és még hangosan a zenét is elindítja hozzá, az egy kicsit sok volt. a pasim pedig épp készült, hogy akkor felmegy szólni, én maradjak csak a seggemen (ezért a gesztusért nagyon imádtam), de akkor a zaj végre (egyelőre) abbamaradt, bár félek, hogy nem csak tesztelték a gépet egy este erejéig.

egyelőre tehát nem költözöm, picit macerás is lenne, az ember nem szeret költözni, úgy értem, költözni még szeret is (mármint a mia például), csak a költözéssel járó csomagolást, pakolást, autó és segítség beszerzést, szívességkérést, ilyesmiket utál kifejezetten, szóval csak szurkolok, hogy se diszkó, se konditerem ne nyíljon felettem, mert akkor végem lesz. az meg kifejezetten vicces volt (nát!) egy másik éjjel, hogy le kellett állítanom a 500 days of summert (még mindig az egyik kedvencem, rettenetesen jó film, és kész), hogy kimenjek a folyosóra, vajon melyik majomállat üvölteti ennyire a zenét, és nevetve kihívtam a pasimat is, hogy ezt nem fogod elhinni: a szemközti, messzi háztömbből csapódott a basszus a mi házunk falának, és felerősödve beáramlott a szobába: nos, reméljük, ebből sem lesz rendszer.

take the phone off the hook

2011-11-14T13:32:00.002+01:00

az unokahúgom még marie-ban van, ennek örülünk. valamelyik nap láttam a sarkát (vagy a könyökét vagy a farcsontját), ahogy végiggördül a nővérem hasfalán belülről, tisztára olyan, mint az alien. (és láttunk egy motorost velünk szemben száguldani, akinek a sisakján olyan csíkok lobogtak, mint a predátornak, úgyhogy helyben voltunk alien vs. predator ügyben, ezt csak azért mondom, mert én azt a filmet végigszenvedtem ekszgével moziban, és egy fiú hangosan sikoltozott és tapsolt mellettem minden izgalmasabbnak ígérkező résznél.) amúgy sunny-nak tetszett a predator sisak, elismerően nevetett, hogy awesome, i'm gonna need a helmet like that!.

voltunk családozni is, anyámnál ebédeltünk sunny-val és marie-val, nem is tudom, mikor ettem utoljára krumplis tésztát, és mikor dögönyöztem utoljára a vizslánkat, de olyan vicces mindig marie kutyája vagy a plüss után (igen, az rég volt..) az ő fejét gyűrögetni, mert hatalmas hozzájuk képest. néha át is fut az agyamon, hogy ő, nos, igen, ő szét tudna szedni egy perc alatt. és konkrétan eszembe jutott az a néhány eset, amikor a röfit egy-egy vizsla majdnem elintézte egy nyakroppantással, mármint én szentül meg voltam győződve, hogy ha egy másodperccel később érek oda, megtörténik a baj, ilyenkor elég szemrehányóan léptem fel a gazdákkal szemben, mert ismerem a vizslákat, és a röfit valamiért egyikük sem szerette eddig, így amikor csak legyintettek, hogy nyugi már, úgysem bántja, én meg arra értem oda rohanva, hogy a röfi a sarokban, a vizsla pedig épp bevadulva gyűri maga alá, akkor azért elszállt az agyam, és kevésbé voltam udvarias.

jó, nem nosztalgiázom tovább, a lényeg, hogy voltam sunny-val kettesben ikeában is, és miközben függönyt kerestem, vagy szennyes tartót, ő türelmesen várt a bevásárlókocsival, és azt mondta, élvezi, hogy figyelheti az idegen kultúrát itt, az ikeában, mondom, igen, esettanulmánynak jó is, mert elég nagy tömegben azért kezdett megmutatkozni az idegen kultúra. de végül is vicces volt, és lett fiókos szekrényem is, már csak össze kell szerelni, egy szavam sem lehet. ezek után még a 20%-os joy kuponokat is hasznosítottam, lett újra zöldalmás dkny-om, lett végre oly' régóta áhított fekete, bő nyakas, ujjatlan, kötött felsőm, sőt, fehér is, és kivételesen még melltartót is kaptam (ez nagyon fontos, mert 100-ból egyszer találok), majd milánóit főztem és almás pitét sütöttem (megint rá kellett jönnöm, hogy hiányzik a légkeveréses sütő, szipp), és bölényfűvodkát és almalevet öntöttem a jégkockákra, és négyesben megvacsoráztunk-eliszogattunk (jó, marie nem iszogatott), a nővérem, sunny, a pasim és én. jó volt, köszönöm, eléggé.

must be something wrong

2011-11-12T11:07:00.000+01:00

a kapcsolatok elejét ~~nálam legalábbis~~ sok alkoholfogyasztás, pizza- és palacsintarendelés, csoki és egyéb (inzulinrezisztenciában szenvedő egyéneknek tiltólistás) élvezeti cikk fogyasztása jellemzi, a közös filmnézések közben, az átbeszélgetett éjszakák alatt, vagy szex után, ezek kellenek, ezek hozzátartoznak a kezdeti boldogsághoz, és valamiért csak olyan természetesek. nos, inzulinrezisztencia ide, vagy diéta oda, ez a kapcsolat sem indult máshogy, szégyellem magam, de mégis így van, ennek ellenére ma reggel azzal szembesültem, hogy fogytam újabb két kilót, és mozgósúly, tudom én, de akkor is le kell jegyeznem, mert ezzel rekordot döntöttem, hogy tudniillik én most 45 kg vagyok.