it's all about the money

tehát tegnap nem mentem hastáncra, éreztem, hogy haza kell vonszolnom a testem, és a sózsák táskámat a vállamon cipelve haza is jutottam munka után. joshtól érzékeny búcsút vettem a combinón, ő ment dolgozni a lakásán, én mentem haza agonizálni meggyógyulni. azt terveztem, hogy egy forró zuhany és tea és pirítós után nyakig betakarózva fetrengek majd az ágyban, ehelyett kiakadtam a gázszámla csekken, majdnem szívinfarktust kaptam, illetve már szépen terveztem, hogyan fogok reklamálni telefonon keresztül másnap, aztán rájöttem, hogy a netes rögzítésről ugye egy nappal lecsúsztam, így az előző számla mintegy 8ezer forinttal kevesebb volt, és azt most hozzácsapták ehhez, (mondjuk amikor cirkós lakást kerestem, akkor azt azért tettem, mert olcsó gázszámlára számítottam, nem tizenhatezresre egy 40 nm-es, alacsony belmagasságú, papírfalú "új"építésűben, de ez is mindegy), na de akkor is, mire ezt kiszámoltam, és bebizonyítottam magamnak (mert a részletező nem igazán részletezte érthetően), megkerestem az eddigi csekkeket, már olyan ideges voltam, hogy gondoltam, nem árthatok vele, ha megpróbálom beüzemelni a routert (három hete egy izzókiégés lecsapta az áramot a lakásban, és azóta nem működik a router, azaz működik, csak engem dob le a wifiről), amin moze és két it-s kolléga is dolgozott már a cégnél, és benn 3 gépen is működött, szóval nekiláttam, és akkor kiderült, hogy ez a tetves szar nem működik ezzel a tetves szar modemmel/géppel (mikor-épp-melyiket szidtam), és már üvölteni akartam, de rájöttem, hogy nagyon fáj a torkom és a mellkasom, és fél óra után feladtam, visszacsatlakoztam közvetlenül a modemre, töltöttem le good wife-ot, és szipogva, lefelé görbülő szájjal betakaróztam, és néztem, ahogy peter florrick őszülő halántékkal is szexi.

(un)wellness

még karácsonyra vettük egymásnak újpasival, kétszer módosítottuk a foglalás időpontját (gyere már meg, már meg kellett volna jönnie, vegyünk egy tesztet, helló, meg ilyenek), de tovább már nem húzhattuk, így esett a választás a mostani vasárnapra, mint érkezési időpontra, és december óta ezt várjuk, és elterveztük, és ábrándoztunk, hogy milyen szép lesz, miket csinálunk majd, szauna-jacuzzi-medence, finom ebédek, vacsorák, koránkelős reggelik teával és narancslével meg lekváros pirítóssal, meg kirándulás, meg összebújva filmnézés, és akkor most úgy néz ki, hogy ebből legjobb esetben az összebújva filmnézés jön össze, illetve a korán kelés, mert leszakadnak a karjaim, fáj a hátam és a mellkasom, szúrva nyilall mindkét fülem, rossz a közérzetem, sőt, ma a kezem is remegett, és szédültem, a torkom még csak épphogy fáj, de van egy olyan érzésem, hogy ezt nem úszom meg. mert persze szabi előtt annyi a munka, hogy no fucking way megyek én ma-holnap betegszabira. na, így nyomjuk mi mörfivel.

szerelmed

én szeretem a kutyákat. ez köztudott. (és nem, nem úgy szeretem a kutyákat, ahogy elég sokan találnak a blogra, you make me sick.) a kutya hűséges, imádni való, kedves, vicces, az esetek többségégen intelligens és emocionális lény, megnevettet, megvigasztal, endorfint termel a létezésével, azzal, hogy simogatod a kis bundáját, ahogy odafúrja a kis orrát a nyakadba, ahogy elalszik az öledben, szereted, védelmezed, sírsz, ha neki fáj valami, és ő is együtt érez veled, amikor rosszkedvű vagy. a kutya hűséges, a kutya tud feltétel nélkül szeretni.

de amikor két olyan (egymástól független) hirdetésbe is futok (targetált spamek, helló!), amiben azt írják, hogy ajándékozd meg szerelmedet valentin-nap alkalmából, illetve készíttess közös fotót szerelmeddel, és mindkét esetben kiderül, hogy szerelmed alatt a kutyádat értik, akkor azért elmorzsolok egy hátezhülyebazmeg-et.

this is how we do it

magassarkúkról, harisnyakötőkről, szex közbeni harapásokról, gyereksírásról-hasfájásról, tisztába tevésről,  munkáról, hozzá nem értő kollégákról, politikáról, pénzről, anyósokról, válásról, milánóról és itthonról, röviden: csak a szokásosról beszélgettünk azon a szombati estén, öten, csajok, mert szkini hazalátogatott egy pár napra, és ilyenkor régi és jelenlegi kollégákkal összeülünk egy kis ünneplésre (értsd: masszív ivás, nevetgélve nosztalgiázás és esetenként tánc), mire moze és a többi pasi megérkezett, már túl voltunk a csajos témákon, jöttek a zöldalmás vodka szódák, és mivel rá lehetett ott még gyújtani, hát, bevallom, én is rágyújtottam, ritkán dohányzás a legjobb dohányzás, gyerekek, nekem tényleg nem hiányzik (csak ha egy adott filmben olyan élvezettel szívják előttem a cigiket egymás után), de iszogatás-beszélgetéshez nagyon jó (kivéve josh-sal, ő nem dohányzik, így a vele való iszogatások közben eszembe nem jutna rágyújtani), és az egész este olyan jó volt, valahol nagyon irigylem szkinit, oké, nem a válásért ilyen fiatalon, meg az itthon itt hagyásáért, de olaszországba költözni és ott élni, az azért nem rossz, a tangó órákról ne is beszéljünk, és amikor moze pár óra után udvariasan elköszönt (értsd: ment a barátnőjéhez), és a lányok is kíváncsiak voltak joshra, és három pasi kollégám is azt szajkózta, hogy hívjam már le, kezembe vettem a telefont, és mi van rajtad?, ő pedig már tudta, hogy miért kérdezem (nem, nem valami szextelefon-játék miatt), és húsz perc múlva már ott is volt, és be is rángattam táncolni egy idétlen számra, és benszon (exkolléga) is összehaverkodott újpasival, ami nagy szó, mert moze-párti, és mert ő mindig is mondta, hogy tetszem joshnak, én pedig nevetve próbáltam túlkiabálni a zenét, és úgy mondtam neki, hogy örülök, hogy te már akkor tudtad, amikor még nem is ismertem, sherlock.
 
és persze mikor vennék fel magassarkút, ha nem a legnagyobb hóban, ez ugyanis a múlt hét szombat volt, és hogyismondjam, nem volt túl meleg, ahogy hajnalban ott botladoztunk a bokáig érő hóban josh-sal, de azért jó volt, az a lényeg.

i don't wanna know

igen, ez biztos az a doboz, látom, neked is van benne cuccod.
?
hát, itt van például malacka.
mármint az én malackám? - kérdezem gyanakodva, hiszen a hat éve marie-tól kapott plüss disneyfigurám nélkül szinte soha nem megyek sehová, és biztosan tudom, hogy nem lehet a raktárban, hiszen vele alszom minden éjjel a költözés óta is. azt hozzá kell tennem, hogy egy körülbelül 25 centis állatról beszélünk.
persze - mondja teljes meggyőződéssel, és a zseblámpa fénycsóvájába mártja a miniatűr plüssállatot, amit valószínűleg marie egyik doboza rejtett, és van vagy 6 centi magas. én pedig magam is meglepődöm a hangon, ami elhagyja a torkomat, ott, a sötét, hideg raktárban, amivel régen közös terveink voltak, szinte visítva nevetek, de a hasam is fáj már, és a könnyem is kicsordul, és ő is nevet, olyan édesen-megilletődve, ahogy szokása, és legszívesebben megölelném, de nem teszem, nem tehetem, és tudom, hogy félreérthető lenne, de hát rettenetesen szeretem még mindig, csak már nem úgy.
jól van na, csak nagyon hasonlított rá így hirtelen. - mondja, és cipeli a porszívót, én pedig hozom a rongyot, hogy letöröljem róla a port. aztán megeszünk még két zacskó sós pufit, nevetgélve nézzük az unokahúgomat marie karjában, még beszélgetünk picit, aztán sunny-val segítünk levinni neki a még nyárról ottmaradt cuccait, a növényeket, amiket apukájától kaptunk évekkel ezelőtt, az állólámpát és a porszívót.

a kocsiba pakolva látom a plüssröfi törölközőjét a hátsó ülésen, szoktad vinni valahova?, kérdezem, ő pedig zavarba jön (vagy csak én képzelem), csak néha nagyobb sétákra viszem kocsival, és próbálom nem érezni azt a kellemetlen szorítást a mellkasomban, hogy az én kutyám az exem új barátnőjénél tölt napokat, vagy éjszakákat, hogy az ölében alszik el, úgyhogy nem is kérdezek többet, csak elköszönök, és eszembe jut, ahogy áll az apró malackával a kezében, és nevetnem kell megint.

gesture

az egész napom egy rettenet volt, és épp írtam neki, hogy most van elegem, most nem bírom már, és azt nem írtam, de jött a régi jól ismert szorító érzés a torkomban, és a tenyerembe kellett temetnem az arcom, hogy ne bukjanak ki a könnyek. pedig csak egy túlfeszített hétről volt szó, határidőkkel, mások miatt kapkodásokkal, egyes emberek stílusa miatti kiborulással, és akkor fogtam magam, nagy levegőt vettem, és dolgoztam tovább. egy pár perccel később hívott fel, és azt kérdezte, a helyemen vagyok-e, én pedig mit sem sejtve válaszoltam, hogy persze. akkor nézz ki az ablakon, mondta, én pedig lenéztem a magasból, és ott állt ő, pici kis legófigura méretűen, mellette a név, ahogy hívjuk egymást, hatalmas betűkkel, beletaposva a hóba, és miközben beszélt, mellé taposott egy szívet is. én pedig nem tudtam abbahagyni a nevetést, (mármint nem kinevettem, akkora paraszt azért én sem vagyok, csak) annyira meglepődtem és meghatódtam és örültem, és olyan édes volt, ahogy ott állt, nem törődve azzal, hogy mások látják, vagy hülyének nézik, így én sem törődtem azzal, hogy a kollégáim rajtam viccelődnek, egyszerűen csak le voltam nyűgözve.

mert ilyet még soha nem csinált értem/nekem/miattam senki. és mert emlékezett.

romance

és megcsinálta. nem hiszem el.

(igen, ez csak egy részlete.)

dignity and pride

ez a 2401. bejegyzésem ezen a blogon. a 2500.-nál majd ünnepelünk valahogy, jó? mondjuk egy jihá! felkiáltással.

de mivel mindig a kapcsolatok/exek/újak/megcsalás témakörben tudok a legtöbbet elmélkedni, folytatnom kell a tegnapi gondolatmenetemet. már csak azért is, mert sway kommentje eszembe juttatta a másik kedvenc témakörömet: az exek, akiknek nincs büszkeségük címűt. sosem értettem, és hangsúlyoznám a sosem szót, hogy azoknak a lányoknak/nőknek mi a bajuk, akik a szakítás után még nyomulnak az exükre.

mondok egy példát:

amikor abéval összejöttem, nemrég szállt ki az azelőtti kapcsolatából, amiben két évet töltött. a lánnyal előtte is barátok voltak, így természetes volt számukra, hogy utána is azok lesznek. az én akkori elmés pasim viszont elfelejtette, hogy ő hagyta el a lányt, megbántotta, megalázta, feldühítette, így nem számolt azzal a női logikával, miszerint a lány nem azért akart továbbra is a baráti kör szerves része maradni, mert már nem érez iránta ő sem semmit, hanem éppen ellenkezőleg: azért járt el velünk sörözni, bulizni, hogy megkeseríthesse a kapcsolatunkat, hogy szemmel tarthasson minket. nekem már az elején gyanús volt a nagy haverkodás a csaj részéről, de akkor vált egyértelművé, hogy baszki, ez a csaj tényleg bántani akar, amikor előhozott közös sztorikat, hogy emlékszel, amikor elmentünk kirándulni, és kidőlt az a fa? (jó, nem emlékszem, hogy mivel jött elő..) erre viszont emlékszem: amikor a trafóban vagy már nem is tudom hol voltunk egy buliban, és kimentem a mosdóba, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérhessen, és miközben mostam a kezem a pislákoló fényű kis helyiségben, közölte mosolyogva, hogy ja, majd az ágyra vigyázz, mert eléggé nyikorog. azt hiszem abbahagytam a kézmosást, mert egy pillanatig biztosan leesett az állam, de aztán gyorsan rámosolyogtam (azzal a tudd, hogy értsd mosollyal), hogy köszi, majd figyelek.

aztán ejtett el olyan mondatokat is, mint például, hogy a buksi morogni fog, de ne ijedj meg tőle, amúgy rendes kutya, nagyon jól lehet vele játszani. vagy volt, hogy felállított abéhoz, úgy, hogy kettesben voltunk, és leült az asztalhoz, hogy visszahoztam a kulcsot, meg a törölköződet, és két alsógatyát. itt történt az, hogy ránéztem abéra, akivel a kapcsolatunk legelejét, és épp a legrózsaszínfelhősebb, egymást felfedezni próbáló időszakát éltük (volna), hogy akkor vagy megy ez a picsa, vagy én megyek,de én nem jövök vissza többet.

a picsa ezután nem jött többé. néha még egy buliban belénk botlott, és voltak epés megjegyzései, de letudtuk. abé végre látta a saját szemével, hogy az exe nem százas, és túlmegy egy határon, de a lényeg nem is abé viselkedése, hanem a lányé:

mégis mennyire tartja magát az a nő, aki ilyen szánalmas (és egyébként szerintem undorító) módon próbál keresztbe tenni az exe új kapcsolatának? mármint oké, megbántották, fájt, meg megalázó volt a szakítás, meg gyanakodott, hogy már akkor is tetszettem a pasijának, amikor még ők együtt, de azért azt lássuk be, hogy nálam szarabbul nem járhatott, mert engem abé nem csak elhagyott egy szép, őszinte, lezáró beszélgetés után a kertben (igen, ezt is elmesélte a csaj, hogy így történt), hanem megcsalt, megalázott a közös baráti körünk előtt, nem vette fel a telefonját éjszakákon át, hagyta, hogy aggódjak érte, hazudott, hogy hol van, így a munkatársai előtt is leégettem magam, amikor odatelefonáltam, hogy a pasim nem veszi fel a telefont, ott van?, mert nem, nem volt ott, hiába hazudta azt, és ezek után telefonon közölte, hogy kéne egy kis szünet, és nem mondta el, mi van, nem magyarázott meg semmit, hova tűnt az a hatalmas szerelem, meg a nélküled meghalnék, csak kirakott az utcára, és csak azért mondta végül a szemembe, hogy vége, mert közöltem vele, hogy egy lezáráshoz talán ennyit megérdemelnék, és akkor egy véletlen elszólásból megtudtam másnap, hogy új csaja is van.

és mégis: én soha többé nem kerestem, ha ő véletlenül/reflexből rám írt, hívott a csaja helyett, kimérten-kedvesen közöltem, hogy ez az én számom, bocs, oké, aztán bőgtem egy napig, de ez most nem számít. szóval engem nem láttak többé, én a baráti kört is elkerültem évekig, nem azért, hogy szebbé tegyem az életüket, vagy abé bűntudatát csökkentsem azzal, hogy jól vagyok, hanem mert büszkeség is van a világon.

nem szeretnék én lenni a következő double rainbow guy (mondjuk nincs is nálam hallucinogén anyag sem), de a hold ma este olyan gyönyörű, hogy úristen, de szép.

nos

olyan valóságos álmom volt arról, hogy megcsaltam josh-t azzal a kollégámmal, akiért valamiért tényleg rajongok, mármint nem a szó szoros értelmében, de van valami abban a pasiban, szakmailag is, kisugárzásban is, de főleg arcszerkezetileg, és álmomban rádöbbentem, hogy de nekem igazából josh kell, és azon aggódtam, hogy hogyan intézzem el, hogy ne bukjak le, hogy arra ébredtem, hogy szorít a mellkasom, és konkrétan reggel egy ideig nem bírtam a szemébe nézni sem.

can't stop shaking

tegnap pedig akármilyen rossz (vagy inkább hangulatingadozós) napom is volt, munka után a hastáncon újra feltöltődtem, sőt, az eddigi tizennégy órából ez volt messzemenően a legjobb (biztos a hideg miatt, de alig jöttek a csoportból), így olyan kis családiasan, vagy inkább baráti hangulatban telt az óra. az a zene.., öt nő egy teremben, tánclépések és váll izolált rázás, újabb csípőrázás a repertoárba (heloszia), padlón ülve térd rázogatás, körbetáncolva és egymás mozdulatait figyelve, új és újabb koreográfiával, és mindig rájövök, hogy én roppantul kedvelem a tanárunkat, az egész nő (jó, akkor lány: fiatalabb nálam egy-két évvel) egy pozitív kisugárzás, gyönyörű mozgással és testtel, és mindig mosolyogni támad kedvem, amikor rám néz, nem azért, mert ki akarnék kezdeni vele, vagy mert ő szokta mondani, hogy mosolyogjunk tánc közben, hanem mert ő ilyen. rád mosolyog, és te erőltetés nélkül viszonzod. jó ilyen emberek közelében lenni, főleg, ha közben még csípőt is rázhat az ember.

utóbbi éveim egyik legjobb döntése volt.

az a videó megvan (sok-sok évvel ezelőttről), amikor az amúgy idegesítően szar shakira paródia végén mondja a csaj, hogy i can't stop shakin'? sokat nevettem rajta anno. (most pedig shakira a példaképem. mármint bizonyos szempontból nagyon is.)

and you can't get out of it

- és most írd be a neved meg a jelszót... mi az, hogy mianet? miért nem a nevedet írod be?
- mondjuk mert otthon ezzel a névvel csatlakozom, ahogy küldted anno a beállításokat.
- de átküldtem azt is, hogy mi a felhasználóneved. mármint  a neved. érted: mia.
- az e-mailre gondolsz, amit végül nem küldtél át, gondolom. kösz, akkor hagyjuk a picsába az egészet. majd megoldom máshogy.
- nem kell megsértődni. na, csináljuk már.

ó, velem még nem beszélt így. jó, most már biztos vagyok benne, hogy nem menne vissza hozzá. de mégis, öt évig voltak együtt, öt évig... hm. biztos néha azért még hiányoznak egymásnak. engem szeret, ebben biztos vagyok, de azért még hiányzik neki néha. de ez normális. nem? mi boldogok vagyunk, ez a lényeg. és a miának is van pasija, szóval minden oké. és az, hogy segít neki a router beállításban? csak azt mutatja, milyen rendes. és, hogy itt nevetgélnek sokszor a közös kollégáink előtt? nagy ügy. ez is csak azt mutatja, hogy már vége, és barátként tekintenek egymásra. és egyébként a mia is tök rendes. mindig mosolyog rám, meg köszön. akkor is, ha együtt lát minket. szóval nem kell félnem tőle. az, hogy kedvelik a pasik? az meg épp azt mutatja, hogy nem illett a pasimhoz. mert az én pasim olyat érdemel, aki nem flörtölget mindenkivel. ennyi.

vagy valami ilyesmi futhat át az expasim új csajának az agyán (gondolom én, mert én persze mindig mindent olyan jól tudok), miközben egy pár méterrel arrébb ül a monitor előtt, és gépel. igen, elég groteszk helyzet, hogy ilyen közel ülünk a munkahelyen egymáshoz, és az is, hogy sokszor moze ide jön bandázni, de ugyanígy ott van az, amikor az utódommal susmutol nem messze tőlem, lássuk be, az sem a legegészségesebb élethelyzet. és mégis: nincs vele bajom. és ugyan nem látok az utódom fejébe, és sokkal normálisabb hozzáállású lánynak gondolom, mint magamat, azért ilyen gondolatok simán átfuthatnak az agyán. valahol irigylem is. elmondom, miért:

olyan lánynak tűnik, aki nem problémázik a múlton. nem képzeli el az aktuális szerelmét az előző kapcsolatában, nem kínozza magát olyan képekkel, hogy elképzeli, ahogy egymásra néztek, ahogy ígéreteket tettek egymásnak, ahogyan együtt rohantak kézen fogva a tenger fehér habos hullámai közé (kizárólag a naplementében, természetesen), hanem élvezi, és tudja, hogy  a jelen számít. meg esetleg a jövő. és mindkettő az övé. én nem ilyen vagyok. sosem voltam ilyen. igen, valami mazochista hajlam ez, de nem élvezem, azt azért elárulhatom.

például annak idején megtaláltam abéék otthoni fotóalbumában az egyik exéről egy képet, mármint kettőjükről, amolyan családi albumban, és holott tudtam, hogy ő hagyta el, és, hogy évekkel azelőtt készült  a kép, és, hogy engem szeret, azért például kifejezetten szarul tudott esni, hogy abé nővére (akivel egyébként szintén jóban voltam, és igazából imádtuk egymást) még tartotta a lánnyal a kapcsolatot, és olyan gondolat-képekkel marcangoltam magam, hogy elképzeltem azt a bulit, ahol az a közös kép készült, hogy milyen boldogok voltak együtt, és ettől fura gombóccá alakult a gyomrom, amit legszívesebben kirángattam volna a torkomon.

vagy ott volt moze exe, aki nagyon szemét módon szakított vele, és akkor moze nagyon szenvedett. hiába tudtam, hogy nagyon szeret, és nagyon boldog velem, és az a másik rég volt már, és már jelent semmit neki, mégis féltékeny voltam rá.

és akkor itt van például josh (valljuk be, az újpasi elnevezés sokkal jobb volt), aki hiába mondja, hogy életében nem szeretett még ennyire senkit (jó, most az nem számít, hogy ez igaz-e, elég, ha tényleg így érzi éppen), és ki is mutatja, és elkényeztet igazából, és nem ad okot féltékenységre, mégis sokszor azon találom magam, hogy a múltjából kiragadott személyeken jár az agyam, és ettől olyan fura gombóccá ugrik össze a gyomrom, hogy mindig rájövök: nekem valami bajom van. 

pedig olyan még csak egyszer volt, hogy egy pasimnak valaki régi kellett (és tényleg nem voltunk jók együtt), maradjunk annyiban, hogy az új emberektől kell tartani, már, ha valakitől kell. márpedig nem akarok tartani senkitől, tulajdonképpen nem kéne, hogy mindenkire ráhúzzam az abé által elszenvedett bizalomtörést, szóval én épp ezen dolgozom. hogy ha egyszer úgy hozná a sors, hogy elmegy, hát menjen. ha úgy, hogy elviszik, hát vigyék. (ez tetszik nekem, ez egy jó mondás, akármilyen csúnyán is hangzik. - ez utóbbival vigasztalták josh-t az edzőtársai, amikor elpanaszolta nekik, hogy azért az nem igazán tetszik neki, hogy egy buli után 5 pasi jelöl be facebookon, mert nincs hozzászokva, hogy folyamatosan aggódnia kell.)

köszönöm.

signs

nem szeretek :) jelet használni, mert szerintem olyan hülyén tud kinézni egy bejegyzésben, ezért szoktam néha odaírni, hogy szmájli, de most elgondolkodtam, hogy talán mégis használnom kéne ezeket az emocionális karakterjeleket, mert ha már molly is azt hiszi, hogy komolyan megviselt eston és demi szakítása, akkor már baj van. remélem azért legtöbben éreztétek az iróniát, mármint azt azért tényleg hozzá kell tennem, hogy dzsonit és vanesszát bírtam együtt, de az új elméletem úgyis az, hogy egy kapcsolat sem tart örökké (ezt úgyis tudjátok). szmájli.

és josh is viccelt, amikor megszorította a kezem, és azt mondta, hogy már csak mi maradtunk, mert tudja, mi a véleményem a kapcsolatok esélyeiről, illetve azért lássuk be: nem mi vagyunk az egyetlen pár, akik együtt vannak jelenleg a világban. például ott van az expasim és a nője is, ugye.

and mistletoe

kedves gyerekek! ma hideg van. 

reggel ezeket vettem magamra, mármint felülre: 
egy melltartó (mondjuk igazi rétegnek ezt azért nem számolhatjuk)
egy piros, ujjatlan felső
egy piros-fehér csíkos, kivágott hosszú ujjú felső
egy fekete, bő nyakú mellény
egy szürke-fekete csíkos, félig angóra (értsd: nagyon meleg, puha) pulcsi
egy derékmelegítő izé
egy kötött fekete kardigán

erre jött a dublini sálam (nagyon meleg, nagyon hosszú, nagyon puha, mondjuk idegesítő szösz-szálak repülnek a szempilláimba néha, de ennyit kibírok a melegségéért cserébe), a télikabátom - ami nem olyan meleg, tekintve, hogy idén sem találtam meg álmaim kabátját, még a nagyon drága mangós piros és fehér szövetkabátokról is kiderült, hogy úgy nézek ki bennük, mint egy altábornagy, és úgy voltam vele, hogy jó, kihúztam eddig, úgysem lesz hideg, nem veszek meg egy ronda kabátot, csak, mert lehet, hogy hideg lesz -, és persze nem donaldkacsázva indultam munkába, azaz nem voltam pucér alul, csak a farmer+zoknik+bundás vagabond csizma kombóban nincs semmi különös (kevésbé hidegben is így jártam), ezért nem akartam említeni, de most már mindegy.

és van nekem finom, puha, bélelt kétujjas kesztyűm, de ma hiába volt rajtam, a kezem annyira átfagyott, hogy alig tudtam megfogni a mágneskártyámat a liftnél.

és mielőtt feltennétek magatokban a kérdést, hogy mégis mit tesz hozzá melegségben a ruhadarabokhoz a színük, közlöm, hogy semmit, csak hát, ha már leírtam a mai szerelésemet, fontosnak tartottam, hogy hiteles tájékoztatást adjak.

hello

- de hát ne már.. johnny depp és vanessa paradis, heidi klum és seal is.. ashtonról és demiről ne is beszéljünk.
- hát, igen, már csak mi maradtunk. - mondja, és megszorítja a kezem.

például ezzel. meg amikor a húgom szalagavatóján ül sunshine boy mellett, és az igazgatónő akkor már két perce vontatott köszöntő beszédét összegezve lefordítja neki, hogy she said hi.

szeretem, ha egy pasi meg tud nevettetni. illetve maradjunk annyiban, hogy olyan pasi nem is igazán érdekel, aki nem tud. 

az meg, hogy az egyik szalagtűzött lány neve egy moze-zal közös régi poénunkat juttatja eszembe, az csak keserédes nosztalgia.

ends

ott ült a kanapén, és eldöntötte, hogy nem fog sírni. és egy ideig tényleg nem sírt, sőt, még nevetett is, amikor zoit fürdették marie-val, és én felálltam a kis dobbantó-lépcső elemre a kád mellett, és operaénekesnőset játszottam, azaz hülyéskedtem, és komoly arcot vágva, gesztikulálva énekeltem az ave mariát, és aztán színészi alakításomat megkoronázva, hozzá léptem, és megsimogattam az arcát egy színpadias mozdulattal.

de végül, minél többet beszélgettünk arról, hogy ez a szeretlek, de már nem vagyok szerelmes beléd, az ilyen, ilyen kegyetlen, ilyen mocskosul fájdalmas, általában végérvényes mondat, és ha az ember már kimondja, akkor biztos, akkor erősen koncentrált a plafonra, és potyogni kezdtek a könnyei. a szívem megint kicsit megszakadt. megpusziltam a feje búbját, és mondogattam, hogy tudom, hogy nem hiszed most el, és tudom, hogy utálsz érte, de jobb lesz így, mert már régóta csak bánt téged, jobb lesz így, mert leszel még szerelmes másba, leszel még boldog mással, és sajnos ilyen korban a fiúk legtöbbször ilyenek (abba nem mentem bele, hogy sokan tíz évvel később is). nem szabad velük örökre tervezni. ő csak annyit mondott, a tizenkilenc éves, komoly arcával, hogy de ő ezt nem bírja, hogy senki nem becsüli azt, amit ő ad magából, hogy mindenki eldobja, senkinek nem kell.

az első mondatom az volt, hogy ilyet véletlenül se gondolj, azért, mert ilyen fiatalon két hosszabb kapcsolatból is a fiú lép ki, nem azt jelenti, hogy veled van a baj, de persze nem tudtam segíteni. hiába mondtam volna, hogy emlékszel, mennyire szépnem érezted magad a bálon? hogy csak úgy ragyogtál, sugárzott belőled az önbizalom, és attól imádott mindenki? hogy akkor épp tudtad, mennyire szép is vagy? és eszembe jutott, hogy mennyire sokszor hagyjuk, hogy mások szemében lássuk csak magunkat, hogy semminek érezzük magunkat a másik nélkül, hogy mindegy, mit mutat a tükör, azokon a napokon csak egy rakás szerencsétlenséget lássunk visszatükröződni, aki nem kellett eléggé, akinél van sokkal jobb, aki nem elég izgalmas, aki nem elég szép. és ahogy szeretnek minket, megszépülünk. igen, hajlamosak vagyunk arra, hogy az definiáljon minket, amit az a számunkra akkor legfontosabb valaki gondol rólunk. és nem mondom, hogy ezen könnyű változtatni, de annyira fáj, amikor olyan valakin látom ezt, akit szeretek..

és persze eszembe jutott menic is, amikor pár napja egyik percben még nevettünk, a másikban pedig csak kibuggyantak azok a könnyek, és a mondatok, amik elhagyták a száját, mélyen belecsimpaszkodtak a torkomba, és én is majdnem bőgtem. azért is, mert hasonló a helyzet náluk, mármint ahogy az ő pasija szakított vele, picit hasonlít az én szakításomra moze-zal, és látom a másik felét is, de voltam már ott is, ahol menic, és úgy szeretem őt is.

szóval elegem van már a szakításokból, mi lenne, ha leállna a folyamat?

to do

hiába aludtunk végre sokat, miután josh elment konyhabútort összerakni a lakásába, a vasárnap délelőttöm (jó, kora délutánom) azzal kezdődött, hogy próbáltam anélkül forgatni a fejem, vagy bármilyen mozdulatot megtenni, hogy forogni kezdjen velem a szoba. pedig nem ittam. ez azért érdekes, (mármint nem az, hogy nem ittam) mert pár napja volt már ilyen, és akkor is a lakásban jött rám, viszont most nem akart elmúlni. utána masszív hányingerem támadt*, és hiába akartam takarítani, ahogy lehajoltam, majdnem előre estem, így úgy döntöttem, jöjjön, aminek jönnie kell, az egyetlen dolog ugyanis, ami az utóbbi időben csillapítani tudja a hányingeremet, az a narancs. a kedvencem, amikor karikákra szeljük, a karikákat pedig négy kis cikkelybe vágjuk josh-sal, és úgy rágcsáljuk nassolásképp. én legtöbbször mondjuk a héját is megeszem, de ez most lényegtelen. szóval jött a narancs. konkrétan két narancs. és betakarózva fekvés az ágyon, gossip girl-lel. a hányinger csillapodott, a szédülés nem nagyon. ekkor mondjuk már túl voltam egy egyórás szellőztetésen, mert mindig attól félek, hogy szénmonoxid mérgezést kapok, vagy ilyesmi.

mondjuk múltkor kinn voltak a gázszerelők, és negyed óra alatt lecserélték a csövet, ami a gázórába vezet, merthogy jelentettem az arra alkalmas telefonszámon, hogy picit szivárog a gáz, és valóban szivárgott. (az azért tök jó, hogy tényleg a helyszínre érkeznek két órán belül.) bemérték a szivárgás mértékét és helyét, majd szétbontották a csövet. amikor már spriccelt a gáz a konyhában, és a nyitott ablak-ajtó kombináció ellenére is majdnem megfulladtunk josh-sal a szagtól, óvatosan megkérdezték (mintegy mellékesen), hogy nem ég amúgy gyertya, vagy bármilyen más láng a lakásban most, ugye? mondom, miért, nem kéne?

szóval visszatérve a szédülésre: nem múlt el, csak egy pár órával később. és akkor indult a még ki nem pakolt dobozok új ikeás ruhadobozba kipakolása, szekrények átrendezése, porszívózás, fürdőszoba takarítás, karácsonyi tobozok és angyalkák és gyertyák és terítő elpakolása (épp ideje volt, tudom), mosogatás, ésatöbbi móka, és amikor ott tartottam, hogy akkor most jöhet a táncgyakorlás, akkor josh megérkezett, és azt mégsem akartam, hogy végigasszisztálja az egyórás mozgásfolyamatot, ahol épp a féloldalas alhas behúzás-felrántást gyakorlom a csípőcsavarral és lépéssel, így inkább megvacsoráztunk és alient néztünk, az elsőt, nagyon rég láttuk már mindketten, és amikor először kikelt az alien a bácsi testéből, még mondtam is, hogy jaj, de aranyos a kis feje!, (lásd:)

aztán azért meg is ijedtem többször. ennek ellenére nem alienekkel álmodtam, hanem blogger-találkozóval, meg gumicukrokkal és csokibevonós puffasztott kukoricával, tök jó.

* nem, nem vagyok terhes. ezt joshnak is el kellett mondanom egy párszor, hogy megnyugodjon.

i'm a creep

josh őszinte aggodalommal szokott rám nézni, amikor az inzulinrezisztenciáról beszélek, vagy a következmény-betegségérőlemről, a pcos-ről, és amióta elmondtam, hogy a qaurelin tulajdonképpen veszélyes, és fehérvérsejtszám csökkenést okozhat, és én legalább tizenéve szedem sajnos, eléggé rendszeresen, azóta akkor is aggódva néz, amikor qaurelint veszek be, és már tényleg kezdek rájönni, hogy elég ijesztő lehet a 29 éves korára gyógyszeraddikttá vált barátnője... de csak elképzelem, hogy ki kéne bírnom több olyan napot is egymás után, mint az utóbbi négy-öt egyhuzamban, amikor szét akar repedni a fejem, a szememtől kezdve az egész koponyámon át szétterülő görcstől, akkor még mindig normálisnak tartom magam, amiért qurelint szedek.

igenis.

termékelhelyezés*

én nagyon szerettem a zewa softist. különösen azóta, hogy a bianka papírzsebkendője, amit addig szerettem, egy finom váltással elvékonyodott, nem is értettem, miért (jó, válság, tudom), és csak akkor vettem meg a kleenex balzsamos zsepijét, amikor már bibis volt az orrom (biztos emlékeztek, igen, amikor óvodássá alakultam a betegségem során), és gondoltam, megér plusz harminc-ötven forintot, hogy ne fájjon, amikor orrot fújok. ezzel csak az a baj, hogy annyira megszerettem azt a puha, bársonyos tapintású papírzsepit, hogy két zacskó elhasználása után most vettem a régi kedvencemet, a kamillás zewát, és azzal kellett szembesülnöm, hogy egy finom váltással elvékonyodott, keményebb tapintású lett, és konkrétan nem akarok több zewát.

*én szóltam!

olyat

tizenhét (vagy tizennyolc) éves vagyok, és a szigeten egy gimis évfolyamtársammal és a haverjaival lógunk menic-kel együtt, (a srác még tetszett is picit anno,) és tudom, hogy eléggé kedvelt, de valamiért, amikor már szabad lettem, az érdeklődésem elillant iránta. így csak haverilag vagyunk együtt a szigeten. éjszaka van, az a finom, fülledt-nyári, párás falú műanyag pohárból isszuk a hideg sört, és az egyik sátornál az egyik pici zenekar gitárosával beszélgetnek a srácok, és mi is ott állunk egy darabig, és nézek a srác szemébe, és elég hamar, azt hiszem konkrétan tíz perc alatt odaleszek érte, annyira tetszik, hogy beleszeretek a nevébe, olyan szép, és menicnek csak róla beszélek pár napig. (vagy több ideig is, már nem tudom.) többé nem látom. soha.

évekkel később menic meséli, hogy pip azzal a sráccal randizik, és már akkor mosolygok, hogy jajdejó pipnek, illetve, hogy milyen kicsi a világ. aztán nem lesz köztük semmi komoly, múlnak az évek, és menic-kel tegnap ülünk egy-egy pohár fehérbor mellett, és menic meséli, hogy most dee (igen, ők hárman így egy barátnői trió, akiket imádok) van oda érte, és jött vele össze múltkor egy buliban. persze percek telnek el, mert nem a pasi nevét mondja, hanem azt, hogy melyik zenekarban énekel, és amikor leesik, konkrétan kinevetem magam, és azt is, hogy milyen tájékozatlan vagyok a hazai zenei szférát illetően, merthogy rájövök, hogy az egyik kedvenc péterfy bori számomban ő a pasi, akinek a hangjától a mai napig minden egyes alkalommal kellemesen lúdbőrzik a gerinccsigolyám környéke, ha meghallom. szóval, hát, kicsi a világ.

(az, hogy azóta eléggé megemberesedett, és tiszta szőr az arca, az persze önmagában nem lenne elegendő indok, hogy ne ismerjem meg, de nem is láttam túl sok klipet/képet róla, és amúgy is: életemben egyszer találkoztam vele, szóval mea culpa. azért én igenis tényleg imádtam! szmájli.)

toes

annyit mozogtunk tegnap hastáncon lábujjhegyen állva, hogy szabályosan bedurrant a vádlim. és izomlázam van. vicces, igen, az. de kezdek ráérezni, és rettenetesen imádom. főleg csavarni, meg rázni (nem a vádlimat). ó. isteni.

cause i'm a girl

hú, vicces volt, ott álltam a pultnál, amíg elmentél ruhatárba, és egyszer csak ott volt peti, aztán odajött ekszgé, és megjelent kozmo is, szóval hát ott álltam három exemmel körbevéve, és miközben peti átkarolta a derekamat, azon gondolkodtam, hogyan mutassam be őket neked, hogy ne értsd félre, ez tényleg csak véletlenül alakult így. 
de a peti szokott karolgatni?
ja, igen, amúgy ő ilyen. 
csodás.

szóval épp az álmomat meséltem a pasimnak, és azt hittem vicces lesz, mert ha hülyeségeket álmodunk, főleg, ha a másik szerepel benne, azt el szoktuk mondani, de ehelyett ebből az jött ki, hogy petivel elég furcsa maradt a viszonyom, és nálunk az tök természetes, hogy ölelget, vagy megsimogatja az arcom, vagy belém karol, amikor találkozunk. itt tenném hozzá, hogy semmi romantikus érzelmi szál nem lebeg köztünk, viszont nagyon szeretem, és tényleg furán bensőséges viszonyt ápolunk, már amikor egy-kétévente összefutunk. tudniillik külföldön él. és nem vonzódom már hozzá, de nagyon szeretem. és eszembe jutott, hogy moze-nak sosem részleteztem, peti metakommunikációja milyen, mert nem tartottam fontosnak, úgy értem, nem történt köztünk semmi az öt év alatt, pedig buliztunk is együtt egy-kétszer. mivel nem tettem rosszat azzal, hogy petivel találkoztam, mármint moze tudott is róla, ezért nem mentem bele a részletekbe, mert nem tartottam fontosnak, hogy találkozásnál megszorította-e finoman a kezem, vagy megfogta-e az arcom óvatosan, miközben épp családi szomorú dolgokról meséltem, mert nem volt benne semmi, ami nem baráti.

viszont most josh szemszögéből is megvizsgálva a dolgot (azt szoktuk játszani, hogy elképzeljük a fordított helyzetet, és végiggondoljuk, ellenkező esetben nekünk hogy esne), aki hasonlóan féltékeny típus, mint én, valóban, nekem is rosszul esne, ha ő egy exével ilyen viszonyt ápolna, hiába mondogatná, hogy nem érez már iránta semmit.

ebben sajnos mindig is jó voltam, megengedtem magamnak olyan dolgokat, amiket az aktuális pasimtól nem viseltem volna el, és tudtam is, hogy ez nem korrekt. bár volt rá egy nagyon jó indokom, mármint ha megkérdezte (volna) az adott pasim, hogy mondjuk az miért más, hogy az exed megsimogatja az arcod, mint az, hogy az én exem megsimogatja az enyémet?, akkor azt válaszoltam (volna), hogy azért, mert én lány vagyok. (ez a kedvenc válaszom egyébként nagyon sok kérdésre.) de kifejtve, ennek a lényege, hogy ha én találkozom egy expasimmal, hiába szexeltem vele annó, nem ébred bennem szexuális vágy, nincs olyan testrésze, amivel fel tudna izgatni (egyetlen egy exem az, aki tudna olyat mondani, amivel esetleg, de az is csak a bizonyos múltunk miatt), ha a nagy nosztalgiázásban eszembe is jut valami momentum a múltunkból, nem bizsereg az ágyékom, a pasikkal ellentétben: róluk simán azt feltételezem, hogy ha egy olyan excsajukkal beszélgetnek mondjuk egy kávé felett/mellett (ami önmagában teljesen ártalmatlan/ártatlan helyzet), akivel (jó) volt (a) szex, a lány tud úgy felöltözni, ülni, gesztikulálni, beszélni, egyszóval: viselkedni, hogy eszébe juttassa, milyen volt vele szexelni, de legalábbis felébressze akár a dekoltázsával + érintésével a vágyat a pasiban. és ez a rész az, amitől más, ha az én expasim simítja végig az arcom, mintha a pasim excsaja simítja végig az ő arcát.

ezt az elméletemet/véleményemet általában persze a pasik nem szokták osztani, nem értem amúgy, miért. szmájli.

(persze simán ráhúzhatjuk az egészet megint a nők-férfiak közti különbség-klisékre, miszerint belőlem egy bizonyos exemmel való találkozás kiválthat érzelmi nosztalgiát, ami bizonyos esetekben rosszabb lehet, mint a szexuális vágy. ez a pasik nézőpontja. és nem tudom egyébként, melyik a rosszabb.)

no more salt!

a nógrádi ropit gyártó salgó center coop zrt-nek pedig ugyanazt üzenném, mint a hazai mc donald's-ok-nak, hogy le lehet szállni erről a hat kiló sót szórunk a termékeinkre politikáról, mert kezdem nagyon unni.
a nógrádi ropi a kedvenc ropim volt, az egyik legjobb ropi volt itthon, de az utóbbi időben vagy úgy kell lekapargatnom a sókristályokat a pálcikákról, hogy a végén egy kupac só áll előttem az asztalon, vagy épp szénné égették az egész zacskónyi ropit. utóbbi kevésbé zavar, mert ilyenkor vagy moze-nak, vagy más haveromnak adom, de a só, az nagyon bosszant. ugyanis ilyen mennyiségű só fogyasztása köztudottan egészségtelen. arról nem beszélve, hogy nem is finom. sőt: ehetetlen így a ropi. (én igyekszem nem többször leírni azt a szót ebben a bejegyzésben, hogy ropi, de elég nehéz helyettesítőt találni rá.) 

a mekiről: annó a dietetikusom (bár túlzás annak nevezni, kétszer jártam nála az inzulinrezisztens diétámmal kapcsolatban) mondta, hogy a meki azért szemetebb a burger kingnél, mert hangoztatja, hogy mennyivel csökkentette a transzzsírsavak arányát a sütőolajukban, de valamilyen kutatásból ő azt olvasta, hogy még így is bőven meghaladja az egészséges szintet, illetve a burgerét is (akik pedig nem hangoztatják). azt nem tudom, hogy ez mennyire igaz, maradjunk annyiban, hogy mindkét junkfood lánc rohadt egészségtelen, és szégyellem is magam, amikor ott eszem (mondjuk a csirkeszendvics nagyon finom), de az elmúlt fél-egy évben a mc donald's-ok nagyon kihúzzák a gyufát nálam. merthogy a sült krumplijukat olyannyira agyonsózzák, hogy nem elég három szalvéta a leitatásukhoz, és konkrétan eljutottam oda, hogy inkább várok három percet, és tűröm a hülyének néző pillantását a pénztárosoknak, de akkor is só nélküli krumplit kérek, és amikor még nem néznek eléggé hülyének, távozáskor kérek még egy külön sót is. múltkor az egyik csaj jófej volt, megértően nézett rám, hogy nagyon sósak vagyunk, ugye? a miértre még nem jöttünk rá elbörttel: hiszen úgyis menüt vesz az ember, mármint aki vesz krumplit, az általában menüt vesz, mert olcsóbban kijön úgy, mintha külön venné a szendvicset és a krumplit innivaló nélkül, és a legtöbb menühöz négy dl üdítő jár, tehát mégis mire akarják inspirálni a vásárlóikat, hogy a sós krumpli miatt vegyenek még innivalót?

és ha már itt tartunk, azért a mc donald's tényleg megéri a pénzét, ugyanis ez a jó sok éve (és a mai napig is) hangoztatott baromságuk mindennek a csúcsa, hogy tudniillik az irányadó napi bevételi érték táblázatuk segít, hogy miből mennyit vigyél be a szervezetedbe, mintha a junkfood egészséges lenne. jó, most, hogy épp hőbörgök, nem találom azt a menüpontot, ami régen ott volt az oldalukon, miszerint a só milyen egészséges, ésatöbbi bullshit.

és igen, ennek ellenére szoktam mekiben és burger kingben enni néha, és nem kényszerít rá senki, nem erről van szó, hanem a sóról. (meg, hogy igyekeznek totál hülyének nézni a vásárlóikat. meg, hogy kétéves gyerekekbe sajtburgert és sült krumplit tömnek az emberek. azon mindig elszörnyedek.)

g .

ezt zolinál találtam, és most így hirtelen csak annyit tudok reagálni rá, hogy a g-pont körüli misztikum/kérdéskörrel kapcsolatosan olvasott cikkeknél mindig azt hiányolom, hogy az egyik végre kifejtse: oké, g-pontot nem találtunk, nem tudjuk bizonyítani, hogy létezik, de íme egy másik magyarázat a vaginális orgazmus jelenségére, (mert a létezését cáfolni azért elég nagy butaság lenne, ugye.)

chuckie

azt nem is írtam még, hogy szerdán josh és én szabit vettünk ki, hogy lekísérhessük marie-t nyíregyházára, mert sunny vett egy használt autót (több alanya nem lesz a mondatnak), de azért marie-nak kellett leutaznia, mert az ő nevére tudták csak megvenni, de valaki kellett, aki visszahozza a másik autót, és ha már én nem tudok vezetni, josh pedig felajánlotta, hogy segít, én is beálltam a csapatba, és jó volt. persze marie folyamatosan aggódott a gyerekért, de sunny egész jól helyt állt, márpedig reggeltől estig egyedül hagytuk. amíg nyíregyházán az eladók intézték az átírást meg miegymást, a szabadidőnkben elfoglaltuk magunkat a helyi bevásárlóközpontban való csatangolással, ami kifejezetten eredményesre sikeredett, ugyanis a pasim felkiáltott egy üzlet láttán, hogy itt vannak converse-ek, és 50%-os learázás van!, én pedig legyintettem, hogy ugyan, az én méretemben sosincs sehol semmi, és a legutóbb huszonezerért vásárolt fehér converse-em mellé nem tervezek újabb brutálisan drága bőr tornacipőt, de végül rábeszélt, hogy benézzek, és milyen jól tette, így ugyanis hozzájuthattam a fehér chuck taylor cipőm fekete testvéréhez (brádá) féláron. volt a méretemben, el sem hiszem.

szóval van most nekem ilyenem is.

az, hogy a kocsi hazafelé az autópályán érdekes hibaüzenetet dobott németül, abba most ne menjünk bele.

hit me baby one more time

szóvalazúgyvan, hogy eljön az a rész, amikor végre biztos vagyok az érzésben. tudom, hogy igazi, mert szorongatja a gyomrom, valahogy máshogy ver a szívem is (jó, most ne menjünk bele abba, hogy ezt csak beképzelem, olyan, mintha, az a lényeg), onnan szoktam legbiztosabban tudni, hogy ránézek arra a valakire, és nem lettem "vak", látom a "hibáit", csak mégis szépnek látom őket. ez hiányzott, de most, hogy itt van, nem tudok mit kezdeni vele. jó, jó, az a rész már halványul, hogy moze-hoz hasonlítom, meg a moze-zal való kapcsolatomat hiányolom, meg már annyira árulásnak sem érzem, de most, hogy kezdi átvenni a helyét ez az igazi kapcsolat, ez az igazi érzés, kezdek bepöccenni, hogy úgy mégis, ez már megint minek kellett? miért? hát hülye vagyok én? (hangsúlyoznám a kérdés költői voltát)

mert többségében tökjó, meg vidám dolog ez a viszonzott szerelem, de azért csak felveti azt a problémát, hogy bízni kéne, az embernek ki kéne tárnia a karjait, és engedni magához áramlani a jót, de én jelenleg ezt csak úgy tudom kivitelezni, hogy görcsösen állok ott, kiszolgáltatva, folyamatos készültségben a gyomorba vágás pillanatára (amiről sajnos tudom már, milyen érzés), mintha konstansan befeszített hasizmokkal állnék egy repdeső pillangókkal teli, virágos réten, egy hosszúra nyújtott, csodás tavaszi napon.

butterfly effect

emlékszik rá, hogy mikor látott először és hol, az ominózus céges karácsonyi bulin pedig be is mutattak minket egymásnak, de állítólag amikor másodszorra próbált szóba elegyedni velem, elég nyersen lepattintottam (nem emlékszem, a bemutatásra sem), és meséli, hogy a főnöke azt mondta rám egy iszogatós találkozásukkor, hogy na, a mia, ő nagyon szép csaj, és ő akkor nem tudta, ki az a mia, és nosztalgiázik, hogy úgy emlegettek, az a lány a liftből.

és vicces belegondolni, milyen apróságokon múlnak nagyobb jelentőségű dolgok, mert ha azon a bulin nem iszom meg azt a mennyiségű dzsintonikot, és vacsorázom is rendesen, mint ahogy terveztem, akkor valószínűleg felfogom, hogy tetszem neki, és ismerkedni próbál, és elég hamar és talán végérvényesen rövidre zárom a történetünket, mert olyannyira lojális voltam moze-hoz, és annyira szent volt számomra a kapcsolatunk, és annyira hittem még abban, hogy leküzdünk minden problémát, hogy sértett volna josh próbálkozása, illetve ha első kézből nem is sértett volna, akkor biztosan, amikor rájöttem volna, hogy még benne van ő is egy kapcsolatban (mert most utólag tudom, hogy már nagyon a végét járta az a kapcsolat akkor, és elég komoly problémáik voltak, de akkor mégis elítéltem volna), így viszont eltelt jó pár hónap, mire egy munka kapcsán megismertük egymást, és az időzítés másodszorra már jobb volt, bár nem adtam be könnyen a derekam, azért csak jól tettem, hogy minden probléma és észérv ellenére esélyt adtam ennek a fiúnak, ennek a kapcsolatnak, mert jelenleg nagyon jó, hogy vagyunk egymásnak.

ne kérdezzétek, hogy jött ez most, de úristen, de rettenetes volt ez a július. annyira örülök, hogy már túl vagyunk rajta. annyira remélem, hogy egyszer teljesen túl leszünk.

all is full of

te akartad, hogy szeresselek, most majd viseld a következményeit, mondom nevetve, ő pedig őszinte meggyőződéssel néz rám, boldogan mosolyogva, nem tudok olyat elképzelni, ami rossz lehetne ezzel kapcsolatban, én pedig próbálok nem arra gondolni, hogy amikor szeretek, akkor féltékeny is vagyok, és, hogy elértem arra a szintre, (hogy miatta, vagy moze miatt, vagy csak öregszem, nem tudom, de,) hogy védekezési mechanizmusom a bezárás, érzelmi szint redukálás, és a legérdekesebb benne, hogy nem tudatosan csinálom. egy ideig nem voltam biztos benne, ezért nem is osztottam meg vele, de aztán mégis, amikor mindent átbeszélős estét tartottunk, elmondtam, hogy ha bármi olyan történik, ami a legkisebb rossz érzést is elindítja bennem (lehet ez egy félreértés, egy jelentéktelen apróság, valami, ami nekem kellemetlen), akkor azt veszem észre, hogy két lépéssel hátrébb vagyok. hogy amit iránta érzek, egy csettintéssel feleződik, és keresem az érzést, hogy hová is tűnt. sosem éreztem még ilyet, és elég ijesztő, neki is az volt, láttam az arcán, hát, sok szempontból újításokat hoz ez a kapcsolat az eddigiekhez képest, de én kíváncsian figyelek, megfigyelek, tapasztalok.

ikea bitch

vettünk az ikeában a plüssnek egy csörgő plüss egeret a gyerekosztályon. (ha még nem írtam volna, most jelzem: az ikea a legjobb kutya-cicajáték lelőhely, jobb állatkákat lehet kapni száz-kétszáz forintért, mint a fressnapf-zoodom-és társai helyeken ezrekért. és úgyis szétszedik őket, szóval nem mindegy, hogy néznek ki? egyébként még jól is, az a vicc.) ki van rúzsozva a hímzett szája, piros gyöngysor a nyakában, spiccben tartott balett-lábikók, fodros szoknya, ami alá simán belátni, szóval nézegettük josh-sal, és elneveztük kurvának. tudom, ez nem szép tőlünk, de már előre nevettem, ahogy a plüss rázza majd, mert a csörgő belül van, és szeretni fogja a hangját, és imádja a plüssöket rágcsálni, dobálni, futkosni értük (már, ha van, aki olyan lelkes, mint én, és másfél órán át csak dobálja az adott delikvenst, hogy a kutya lihegve-boldogan hozza vissza, rohanva, mintha az élete múlna a gyorsaságon), de addig-addig nevettünk a kurván, meg báboztunk vele, hogy végül úgy döntöttem, megtartjuk. mert szeretem az ilyen emlékeket, főleg, ha viccesek, és ki tudja, mikor fogunk majd mosolyogva visszagondolni erre a jó napra, amikor az ikeában bóklásztunk, mint két bohó szerelmes, mert ahogy az elmúlt időszakot nézzük, jól jönnek nekem a kis emlékeztetők arról, hogy amúgy boldog vagyok, meg ilyenek.

persze aztán az is eszembe jutott, hogy arra is bőven van sansz, hogy dühös leszek, amiért eltettem emlékbe az egeret, mert mocskosul fog fájni, hogy erre a napra emlékeztet, mert mondjuk már nem leszünk együtt, és bánni fogom, amiért nem inkább a plüssnek adtam a kurvát. de most már mindegy.